Levéltári Közlemények, 9. (1931)
Levéltári Közlemények, 9. (1931) 3–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Szabó István: A magyar levéltárvédelem kérdése / 151–225. o.
174 DR. SZABÓ ISTVÁN méltattak. Korunk uralkodó eszméinek természetes következményekónt terelődik a történetírói érdeklődés a történelem gazdasági, társadalmi, nemzetiségi, szellemi, közigazgatási problémáira. Ennek következtében olyan forrásanyag is értékeléshez jut, melynek azelőtt levéltári értéket nem tulajdonítottak. Ez az anyag a múlt században, a főként politika-, jog- és hadtörténetírás szempontjai szerint folytatott egyoldalú selejtezésekben, lényeges veszteséget szenvedett. Az új történetírói szempontok igényeihez alkalmazkodó levéltárpolitikában a levéltári anyag jelentésének tartalmi, kiterjedése különösen két irányban érezteti hatását. Elsősorban kiterjeszti érdeklődését számos eddig figyelmen kívül hagyott levéltárra. A XVIII— XIX. századi mezőgazdasági uradalmaknak és különféle ipari, kereskedelmi üzemeknek még a közelmúltban is értéktelen holmiként kezelt levéltárai például ma már megbecsült forrásait képezik a gazdaságtörténetírásnak. A másik hatás abban nyilvánul, hogy egyegy levéltár keretén belül az anyag szelekciója megkötöttebb, korlátozottabb lett. Ma például már tarthatatlan az a történetírói felfogás, melynek képviselője a Századok hasábjain,. 1873-ban névtelenül közreadott cikkében, egyik kormányszókünk levéltárának anyagát — a levéltár igazgatójának véleményével szemben — kilenctized részében megsemmisítendő haszontalan lomnak ítélte. Az első pillanatra, az anyag közelebbi ismerete nélkül is világos, hogy egy kormányhivatal levéltárának ilyen nagymértékű selejtezése csak egészen egyoldalú szempontok mellett volna lehetséges. A történetírói szemlélet változásai, melyek természetesen a jövőben sem maradnak el, arra is figyelmeztetik a levéltárnokot,. hogy a selejtezésnél nem elég az éppen elismert történetíróiérdekeket szem előtt tartania, hanem egy-egy irat megsemmisítésre minősítésénél azt is figyelembe kell vennie, hogy a. jövő történetírói szemléletei és ezek követelményei ismeretlenek előttünk, azokat előre nem lehet látnunk, mint ahogy hat évtizeddel ezelőtt a Századok cikkírója sem látta, hogy az új kutatási területeken a szóbanforgó dicasterium levéltárának haszontalannak ítélt kilenctized része is hasznos forrást képez. Ilyen meggondolásokkal a levéltári értékűnek nyilvánítandó és fenntartandó anyag minél átfogóbb és elasztikusabb meghatározására kell törekednünk. Megváltozott a felfogás a levéltári anyag fogalmánakidőbeli terjedelme tekintetében is. A közelmúltban általánosan uralkodott, sőt még napjainkban is él az a végzetesen elhibázott felfogás, hogy teljes levéltári értéket csak az ú. n.
