Levéltári Közlemények, 4. (1926)

Levéltári Közlemények, 4. (1926) 1–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Fekete Lajos: A velencei állami levéltár „Documenti Turchi” c. gyüjteménye / 130–138. o.

A VELENCEI ÁLLAMI LEVÉLTÁR „DOCUMENTI TURCHl" C. GYŰJTEMÉNYE 133 lencéhez legközelebb fekvő határmenti tisztviselők, kiket kormányuk emiatt rendszerint felelőssé szokott tenni, sűrűn felkeresték leveleikkel Velencét. A helyzet ugyanolyan volt, amilyennek a magyar végeken ismerjük, A dogé és a „többi velencei bej" (t. i. a tizek és az ötök tanácsa) a boszniai bejlerbejtől, a hercegovinál és kliszi sandzakbejtől nagyon sok levelet kapott, melyek legtöbbje — hol kérve, hol fenyegetődzve — az adó beküldését sürgeti. A gyűjteményben elszórtan található adónyugták, hivatalos elismervények száma megközelítheti a százat, a sürgetések száma ennek többszörösére rúg. Több százra tehető azon iratok száma, melyek a határmenti életre vonatkoznak. Ennek békéje egyrészt a központi kormány politikájától, erejétől, másrészt a végvidéki tisztviselőktől függött. II. Sülejmän erős kormánya úgy szárazföldi, mint kétes összetételű és laza fegyermű tengeri hadait uralni és a Velencével kötött békének érvényét biztosítani tudta. A végvidék török helytartói — saját írásaik tanusága szerint — tisztességtudó levelektől, nyugodt hangú' jelentésektől várták panaszaik orvoslását, az adó beküldését, a károk megtérítését, az izgágának mondott kenézek leváltását stb. Mikor a viszonyok megváltoztak s a török kormány katonáit se nagy hadjáratokban foglalkoztatni, se fegyelmezni nem tudta, a végek békéjét heves küzdelmek törték meg. A velencei végek élete ilyenkor hű mása volt a magyarországiaknak. Az ellenfelek nem respektálták az ismételten megejtett határbejárások ós hosszas tárgyalások alapján megállapított határokat,

2 hanem meglepték egymás várait, hajóépítő telepeit, embert, állatot elhajtottak s mindent feldúltak, amit nem tudtak elvinni. A porta úgy a szárazföldi, mint a tengeri rajtaütésekben Velence ujját látta s bárha azokat talán a „bécsi király" emberei követték el, Velencét vonta felelősségre értük. Valószínű, hogy legtöbbször nem ok nélkül. Az uszkókok, a tengermelléknek e harcias néptörzse legalább annyit állott Velence zsoldjában és szolgálatában, mint a királyéban. A szultánok sokszor felszólították Velencét, hogy vegyen részt © néptörzs ellen indított expedicióikban, de siker nélkül. Pedig ez a kérdés nemcsak a konstanti2 Határköveket már 1004-ben (= a. D. 1595/6.) raktak le. — Elvi jelentősége miatt megemlítésre méltónak vélem II. Sülejmännak egy döntését (931 savval 20—29 == a. D. 1525. aug. 10-19.), mely egy határperben Velencének a magyar királyokkal kötött régi szerződését vette tárgyalási alapul és Kolivrad falut Velencének engedte át, mert azt már a király is velencei birtoknak ismerte el.