Levéltári Közlemények, 3. (1925)

Levéltári Közlemények, 3. (1925) 1–4. - ISMERTETÉSEK - Takáts Sándor: Magyar nagyasszonyok. H.n., é.n. / 264–266. o.

ISMERTETÉSEK 265 lem nála a jelen szomorú sivárságában üdítő oázis, nemzetnevelő erő lesz. Nagy népszerűségére jellemző, hogy még a falusi kúriáikból elszakadt unokák is az élet rohanó forgatagában szakítanak néha maguknak időt, hogy könyveiből egy-egy fejezetet röptében elolvassanak s noha történetszemléletük, felfogásuk, gondolkozásmódjuk gyökeresen különbözik már csak kontemplativ életet élő nagyapáikétól, még ők is szívcsen szállanak vissza egy-egy órára a rég lettint világba. Takátsnak legutóbb megjelent tanulmánysorozata a. régi magyar múlt rokonszenves, tiszteletreméltó női alakjai közül mutatja be tizenháromnak az arcképét. Az első Kanizsay Dorottya, a mohácsi csata hősi halottainak eltemetője, az utolsó Koháry Judit a XVII. század végéről s közben a Zrínyi, Bánffy, Choron, Wesselényi stb. nevekkel találkozunk. Mint minden egyéb munkájában, ebben is visszanyúl Takálts az eredeti forrásanyagig e éppen a kiterjedt levéltári kutatásai folyamán felszínre hozott és értékesített forrásanyag teszi könyvét a szaktudomány művelői előtt is becsessé. A bécsi házi, udvari és állami levéltár, főleg pedig a régi közös pénzügyminisztériumi levéltár, az ú. n. Hofkammerarchiv, azután egyes családi levéltárak, a Batthyány-család körmendi, az Erdődy-család galgóci levéltára szolgáltatták az anyagot, de szorgalmasan felhasználta az Országos Levéltárt is, főleg a Nádasdy-családnak itt őrzött iratait. Forrásait, a közvetlen hangú leveleket szereti beszéltetni s ezek a tősgyökeres magyar nyelven írott emlékek kifogyhatatlan bőségben ontják elénk a török korszak mindennapi életét jellemző adatokat. Külön ki kell emelnünk Takátsnak azt a dicséretes tárgyilagosságra törekvését, hogy megjegyzéseit úgy fűzi az előadott tényekhez, hogy az'ok a szakember előtt könnyen, az első pillanatra felismerhetők. Az olvasóközönség előtt az eredeti források és az író szavai összemosódva együttesen domborítják ki az elbeszélés hősének körvonalait vagy jellemét, viszont a szaktudomány művelője fáradság nélkül különválaszthatja a két elemet s az elsőt mint forrásanyagot még akkor is felhasználhatja, ha netán nem értene egyet a szerzőnek ahhoz fűzött következtetéseivel. Takáts tehát nemcsak az olvasók nagy tömegeit szórakoztatja művészi előadásra törekvésével, hanem rendkívül kiterjedt levéltári kutatásaival a tudomány szűkebb érdekeit is sikeresen mozdítja elő. Ez a körülmény indokolja, hogy