7. A magyarországi és erdélyi központi kormányszervek szervezetének és müködésének története, 1526-1867. Vázlat. Bp. 1959. LOK 125 p.

I. rész Magyarország - A) A törökkori királyi Magyarország kormányzata (1526-1690)

38* te.-el a rendiség hatalmas ellentmondásba keveredett saját álláspontjával, hiszen abban implicite elismerte az udvari kamara illetékességét a magyar kamarai ügyekre nézve /ezzel többszáz évre jogi érvet adott a béeSi abszolutista törekvéseknek/. A valóság as volt, hogy - bizonyos időszakoktői és kivételektől eltekintve - a magyar kamara önállóságát elismerték: rendeleteket a király nevében kapott, felterjesztéseit a királyhoz intézte, ezzel szemben a felterjesztéseket az udvari kamara véleményezte és referálta, a rendeletek-^tulnyomórészt az udvari kamarában születtek meg. Be ezen tul: a magyar kamara költségvetéseit az udvari kamara dolgozta ki, utasításait ugyancsak} a kamarai főhivatalnokok kinevezése az udvari kamarában dőlt el - formailag persze mindezek mint királyi rendeletek jelentek meg, tehát az udvari kamara nem mint felettes hatóság, hanem mint az uralkodő melletti "kabinettitkárság" nyert befolyást a magyar pénzügyekre, emcsak az irányítás, hanem az ellenőrzés is az udvari kamarába futott be: a magyar kamara minden számadást az udvari kamarának kellett megküldjön, a felmentvényt ugyan az uralkodő adta - ám gyakorlatilag az udvari kamara látta el a legfelsőbb számvevői szerepet, s az uralkodó ennek referátuma alapján döntött. Toltak aztán olyan korszakok is, amikor a formál követ élmény ékre sem ügyeltek gondosan, hanem a rendeleteket az udvari kamara a saját nevében adta ki. Főleg a XVI. század vége felé következett ez be, amikor a koholt vádak alapján folytatott nagyarányú birtokelkobtásokban - ami egyik közvetlen oka lett a Bocskay-szabadságharcnak -, a magyar nemességnek javaiból való klforgatásában a magyar kamara teljesen a bécsi kamara eszköze lett. £z váltotta ki az 1606, 160ö-i országgyűlések felháborodott követelését, hogy a kamara /mint minden rossz kútforrása/ töröltessék el és a kincstartóság állittassék viszaz a. Maga a törvényszöveg is ellentmondásos volt, a rendek harca is következetlen, ugy hogy a magyar kamara visszaállt, s a XVII. században újra számos törvényben követelni kellett annak függetlenségét. $őt a század közepétől az udvari kamara - az igazgatásban előforduló visszaélések korrigálása ürügyén - egyre sűrűbben beavatkozott közvetlenül is a magyar ügyekbe. lApót abszolutizmusa alatt, az 167©-es években ez a gyakorlat a*csúcspontra hágott, sőt az 1672-i kamarai utasítás a szövegnek mindama helyeire, ahol a korábbiakban a magyar kamarának a királytól való függése fejeződött ki, az udvari kamara szót helyetlfesi* be, ezzel nyiltan hangoztatva, hogy az udvari kamara a felettes hatóság. S ha az 1681-es országgyűlés ismét ki is mondja a függetlenséget, ténylegesen a század végéig egyre erősödő fennhatósága érvényesül a bécsi hatóságnak. Az az elv tehát, hogy a magyar kamara független, mert csak a királynak alárendelt szerv, valójában misztifikáció;; a király személyének /s ilyen közjogi misztifikációval a XVIXVII. század rendjei sűrűn beértók/^, mert mögötte idegen uralkodó áll, aki Idegen hatóságaira támaszkodhatik, a idegen, a magyarsággal /előbb még csak mint rendiséggel, később egy;?e határozottabban mint nemzettel/ szemben elfogult kormányzatra épit. Ám ezek után téves lenne a magyar kamarát egyszerűen és sommásan a bécsi hatóságok kiszolgálójaként tekinteni, Xosjegi Önállósága egyes korszakokban és egyes elnökök alatt nem pusztán formalizmus} a rendiség és a központositó törekvések árapály mozgásában hol ehhez, hol ahhoz áll közelebb, s ez sszük-