7. Levéltárkezelői ismeretek. Oktatási segédanyag a tanfolyami hallgatók részére. Összeáll. Dóka Klára. Bp. 2001. MOL 223 p.

1. Irattani alapfogalmak

leket (az információk ún. „alfanumerikus karaktereit") lyukak kombinációjával jelölik. A vakírás speciális, domború, tapintással érzékelhető jelekkel történik. A régi korok írásával, az írás fejlődésével, továbbá az írást hordozó anyag, az íróeszközök, az íróanyagok és az írásjel vizsgálatával a történeti forrástudományok egy külön ága, az írástan vagy írástörténet (paleográfia) foglalkozik. Az írás műveletének terméke az irat. Az 1995-ben elfogadást nyert levéltári törvény megfogalmazása szerint az irat minden olyan szöveg, számadatsor, térkép, tervrajz és vázlat - a megjelentetés szándékával készült könyvjellegű kézirat kivételével -, amely valamely szerv, illetőleg személy tevékenységével kapcsolatban bármely anyagon, alakban, bármely eszköz felhasználásával és bármely eljárással keletkezett. Ebben a megfogalmazásban a „bármely anyagon, alakban, bármely eszköz felhasználásával és bármely eljárással" kitétel nyilvánvalóan arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a számítógépre vitt, lemezen, hangszalagon, filmen, fényképen, fénymásolat formájában megjelenő írásmű is irat. A kialakult gyakorlat alapján nem kívánt foglalkozni az írás műveletének olyan termékeivel, mint a sírfelirat, a különböző személyek, események, emlékét megörökítő táblák, amelyeket hallgatólagos közmegegyezés alapján általában nem tekintünk iratnak. Van azonban elvi alapja is annak, hogy ezeket kizárjuk az „irat" fogalomköréből. Azt az írásmüvet ugyanis, ami a legszélesebb nyilvánosságnak szól, tehát nincs meghatározott címzettje, nem tekintjük iratnak. Ebből következik, hogy iratnak csak az az írástermék minősül, amit meghatározott szervhez, vagy személyhez intéztek, amelynek határozott címzettje van, illetve amit a létrehozója saját használatára készített, és a saját emlékezetének a támogatását szolgálja. Az utóbbi értelemben irattá válhat azonban egy újságkivágat vagy röpirat-gyűjtemény is, amelyet valamely szerv vagy személy saját részére a maga speciális szempontjai szerint állított össze és bizonyos mértékig a létrehozójának működését dokumentálja. Ugyanez áll az olyan kép- és hanganyagra is, amely valaki vagy valamely szerv működésével összefüggésben keletkezett. A történeti forrástudományoknak azt az ágát, amely az iratokkal foglalkozik, irattannak nevezzük. Az irattannak két fő területe van: a középkori irattan, vagy oklevéltan, latinul diplomatika és az újkori irattan, vagy - az e kérdéskörrel legintenzívebben foglalkozó német tudományosság Aktengkunde kifejezése nyomán - aktatan. Az irattannak a középkori oklevelekkel foglalkozó ágát a jogtudomány részeként már viszonylag korán kezdték kimunkálni, tekintettel arra, hogy sok hamisítás