2. Kaszás Marianne: Céhek, ipartársulatok, ipartestületek iratai. Bp. 1996. MOL 91 p.

I. Szervtörténeti bevezetés

A városi kézművesipar fejlődésével, az iparosok számának emelkedésével, a piaci kereslet növekedésével, egyre erősebb igényként merült fel nemcsak a céhen kívüli iparosok, hanem a rendek részéről is a céhek kezében összpontosuló monopóliumok csökkentése. A XVI-XVEL században már számos törvénycikk foglalkozik céhek árdrágítási törekvéseinek megakadályozásával, a kézművesipari termékek árának limitációjával.

6 Az 1659. évi 71. tc. a vármegyéket bízta meg az árak szabályozásával, és a törvény azokat, akik a limitáció ellen vétettek, ugyanolyan büntetéssel sújtotta, mint amilyent az eladott áru értéke képviselt. Ugyanakkor a céhek jogállását ismételten megerősítendő, a törvény kimondta: „egyébiránt... a céhek részére nyert királyi kiváltságok épségben maradnak".

7 Az 1715. évi 79. tc. ugyan ismét megerősítette a céhek privilégiumait, de már kiérződött a törvényből a rendek és a kézművesek között fennálló ellentét. Ez a törvénycikk „megrendszabályozta" a céheket: a céhekbe való belépés díját leszállította, és törölte szabályaikból a törvényeket sértő articulusokat. Az ezt követő első magyar iparfejlesztési törvény , az 1723. évi 117. tc. ugyanakkor a kézműveseknek adott kedvezmény volt. Az uralkodó ugyanis elrendelte, hogy „különféle nemű kézműveseket hívjanak az országba, a közterhektől való tizenöt éven át tartó teljes mentesség biztosításával". Az 1723. évi 101. és 102. törvénycikk alapján 1724-ben felállított Királyi Helytartótanács 1725. december 13-án körrendeletben szólította fel a vármegyéket és a szabad királyi városokat, hogy különböző kézművesek betelepítése és manufaktúrák létesítése érdekében adjanak tájékoztatást szükségleteikről. Láthatjuk tehát, hogy a céhmestereknek a szerény hazai piac monopolizálására irányuló szűk látókörű elzárkózásával szemben először a nemesség lépett fel: ismételten törvényeket alkotva a céhek visszaélései ellen, így védelmezve a papi és nemesi birtokon dolgozó vidéki, céhen kívüli kézműveseket. A központi hatalom fél évszázados késéssel kezdett hozzá a céheket korlátozó intézkedések meghozatalához. Az 1729. évi 10. tc. alapján hozott helytartótanácsi rendelet értelmében a céheknek a városi tanácsosok közül céhbiztost kellett választaniuk, ha pedig ennek nem tettek eleget, a városi tanács maga választotta tagjai sorából a céhbiztost. Ez az első olyan rendelkezés, amely ténylegesen csorbította a céhek autonómiáját, ugyanis ha a céhbiztos nem jelent meg a céhgyűlésen, akkor a céhes élet legfontosabb aktusait nem tarthatták meg. A céhgyűlések határozatai csak akkor voltak érvényesek, ha a jegyzőkönyvet a biztos aláírta. A céh szabályalkotási joga is a céhbiztos szigorú ellenőrzése alá került. A bécsi udvar tehát már a XVUI. század második-harmadik évtizedétől kezdve tudatosan és tervszerűen törekedett a céhek önállóságának megtörésére. VE. Károly 1731-32. évi iparügyi rendelete pl. az állami hatóságok ellenőrzési jogát kiterjesztette a céhekre. A szabályzat 13. cikkelye megtiltotta a céhbeli mesterek és legények számának korlátozását, valamint szorgalmazta a mesterjog elnyerésének megkönnyítését.

8 1761-ben újabb támadás érte a céhek önállóságát. Mária Terézia elrendelte a céhlevelek beszedését azzal az indokkal, hogy egységes, az uralkodó által jóváhagyott szöveg kerüljön a privilégiumokba, de valójában a céhek jogainak megnyirbálása volt a cél. A megváltoztatott céhszabályokban ugyanakkor néha változó formában megtalálhatók a régi jogok nyomai. Az egységesített privilégiumokban a mesterségre, valamint a mesterek magánviszonyaira vonatkozó articulusok csökkentek, viszont kiszélesedett a céhek legények és inasok feletti rendelkezésének joga, s az új céhlevelek legnagyobb részét is az ő jogviszonyaik szabályozása tette ki. A céhek bíráskodási joga is sokat vesztett jelentőségéből.