2. Kaszás Marianne: Céhek, ipartársulatok, ipartestületek iratai. Bp. 1996. MOL 91 p.

I. Szervtörténeti bevezetés

tán kimondta: „Gyári vállalatok, mellyek tanítványokat oly iparágban fogadnak föl, mely a gyár helyén céhileg űzetik, kötelesek azok felfogadását és szabadítását a céhnél eszközölni."

19

. A gyárakba felvett legényeket azokon a helyeken, ahol céhek működtek, a céh elöljáróinak be kellett jelenteni. Szinte minden fontos iparágban az utasítás mintegy hetven hatósági engedélyhez kötötte az iparűzés feltételét, és „szabad iparrá" alig néhány háziipari jellegű foglalkozást minősített.

20 A pátens a céheket iparrendőri felügyelet végett kívánta fenntartani, hiszen így fogalmazta meg az intézmény feladatát: „Alapelvül szolgál, hogy a czéhek csupán szabad kézműüzleti jótékony és vallásos célok elérésére s iparrendőri felügyelet végett tartatnak ott fen, ahol léteznek; azokat azonban az iparrendszer rendelete ellenére semminemű kizáró jog nem illeti...".

21 Az „ideiglenes utasítás" egyébként követte a régi céhszabályokat: nagyjából ugyanolyan módon intézkedett az inasokról, a legényekről és a mesterekről, mint a korábbi céhszabályok. Még az „ideiglenes utasítás" előtt, 1850 tavaszán birodalomszerte felállították a kereskedelmi- és iparkamarákat, melyek feladata - a kormányzati elgondolás szerint - a kereskedőés iparosréteg érdekeinek védelme és képviselete a céhek révén megvalósultnál magasabb szinten és átfogóbb módon. A kamarák lettek a hatósági rendelkezések végrehajtói, feladatuk volt mindennemű adatszolgáltatás az iparhatóságok részére. A gazdasági életben egyre erősebb igényként jelentkezett az iparszabadság bevezetésének szükségessége, ez elől a kormányzat sem térhetett ki többé. 1857-ben egy császári rendelet megvonta a céhektől az iparűzés engedélyezését, és ezt a jogot a közigazgatási hatóságok kapták meg. 1859 végén a császár nyílt paranccsal az egész birodalom területén új „Iparrendtartás"-t vezetett be 1860. május 1- jei hatállyal. A rendeletet - ahogy a bevezető része deklarálja - a miniszterek és a birodalmi gyűlés meghallgatása után adták ki, és törvényi ereje volt, bár Magyarországon nem ismerték el a rendelkezést törvényesnek. A császári nyílt parancs - az „ideiglenes utasítás" zavaros meghatározásával szemben - szabad és engedélyezett ipart különböztetett meg. A szabad ipar egyszerű bejelentéssel volt űzhető, a bejelentést követően a hatóság iparigazolványt állított ki. Az Iparrendtartás tehát az iparszabadság elvére épült. Az engedélyezett iparok számát jelentősen csökkentette, ezek közé csupán a nyomda, a kölcsönző, a személyszállító, a hajózási vállalatok, az építő, a kőműves, a kőfaragó, az ács, a kéményseprő, szálló és vendéglő iparokat sorolta, a többi mesterséget szabad iparnak nyilvánította. De az engedélyhez kötött ipari jogosítvány elnyeréséhez, a személyi megbízhatóságon kívül, az általános képzettséget is igazolni kellett. Az Iparrendtartás tehát bizonyos fokig a képesítés elvén állott, jóllehet a képesítés elbírálásában nem bizonyult következetesnek. A belügyminiszter felhatalmazást nyert rá, hogy amennyiben a gyakorlati tapasztalatok szükségessé teszik, akkor más iparokat is engedélyhez kössön, ugyanakkor az engedélyhez kötött iparokat szabaddá tehette. Az Iparrendtartás megszüntette a céheket, mint szervtípust, helyettük az iparosok szervezeteként az iparszabadságon alapuló „iparos testületek" (Gewerbegenossenschaft), azaz ipartársulatok létrejöttét rendelte el.

23 A rendelkezés végrehajtása némi késéssel, csak 1862-ben kezdődött el, akkor sem hajtották végre utasításait teljes következetességgel. A céhek ugyanis megtartották a korábbi nevüket, nem változtattak kialakult belső életükön, az inas- és legényélettel kapcsolatos normáikon, sőt egyes esetekben a mesterpróba rendszere is tovább élt. Ugyanakkor a hatóságok érvényesítették az Iparrendtartásban előírt iparszabadság elvét, és szakmai követelmény nélkül bárkinek megadták az iparű-