Reisz T. Csaba: Történelem egy kattintásra? Klasszikus forráskiadás és/vagy levéltári adatbázisok. Századok, 152. (2018) 3. 685–694.
MŰHELY - Romsics Gergely: Egy kultusz rendszertana. Gondolatok Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919–1944 című kötete kapcsán
ROMSICS GERGELY 677 egy-két év alatt a kultusz különböző komponensekre hullik, párhuzamosan azzal, ahogy Horthy a konszolidálódó rendszerben hátrébb lép(het), passzívabbá válik. Ez az időszak valóban az ambivalenciáé. Herczeg Ferenc minduntalan tengelyt (néha egyenesen „gyémántosat”, néha puritánabbat), valamiféle gravitációs centrumot lát Horthyban. (Például 232., 279.) Egy olyan kormányzóról ír, más konzervatívokhoz hasonlóan, aki a nemzet és társadalom egységét testesíti meg, akinek az alakja vonz és integrál. (Vö. 140–144.) A szélsőjobb Horthy-kultusza is integrál persze, de csak egy előzőleg már „újjászületett” nemzetet. A gömbösi koreográfiák nyomán a szegedi gondolathoz idomított üzenetek ezzel egyidőben továbbra is a nemzet erőskezű újraalapítóját és ellenforradalmi megtisztítóját ünneplik (97–98.). A legitimisták pedig vagy hallgatnak, vagy erősen feltételes módon csatlakoznak az ünnepléshez – számukra Horthy akkor és annyiban lehet a nemzet megmentője és országépítő, amennyiben a legitim öröklési rend felfüggesztése révén megmenti azt a jövő számára (106., 110.). A konszolidáció időszakában a kultusz egészében véve mégis sodródik a klasszikus politikai konzervativizmus felé (a szerző az első fejezetekben bevezetett fogalmi készlete szerint a karizmatikus vezető alakjától a korlátozott vezérelv és az ehhez párosuló autoriter-konzervatív politikai pólus irányába), de a sodródás mellett a versengő ideológiák leplezett küzdelmének szimbolikus mezejévé is válik, hiszen az a politikai erő, amely nem tud bekapcsolódni a kultusz építésébe, egyben súlyos legitimitásvesztést is elszenved. A fentiek jelzik a monográfia már megelőlegezett kiemelkedő hozzájárulását a történettudomány Horthy-értelmezéseihez. Horthyt nemcsak aktorként lehet és érdemes elemezni, de reprezentációs felületként is, olyan, a nyilvánosságban nagyon jelentős erőforrások révén propagált konstrukcióként, amelynek voltak rögzített elemei, ám az ezekhez társítható további jelentésréteg relatív prominenciájáért az egész korszakban küzdelem folyt. Ezt az olvasatot ugyanakkor félrevezető lenne abszolutizálni. A Horthy-kép kapcsolódó jelentésrétegeinek meghatározásáért azért folyt küzdelem, mert maga a kép magja, jól definiált komponensek révén, hatékonyan mutatott fel egy olyan nemzeti egységeszmét, amely a politikai establishment számára a társadalom befolyásolásának kiemelt eszköze volt. Ennek kibontása, strukturalista-szemiotikai elemzése a könyv legfőbb célkitűzése, amelyet a megfelelő mértékben árnyal a politikai versengés, a kultikus figura legitimációs potenciáljának kisajátítására való törekvés jeleinek azonosítása az elemzés során. A kultusz integratív potenciáljának már említett, másik dimenzióját az establishmenten kívül tartott szélsőségesek – a tulajdonképpeni magyar nemzetiszocialisták – politikai állásfoglalásaikra gyakorolt korlátozó hatása alkotta. Különösen Szálasiék számára nagyon komoly problémát jelentett, hogy a kultusz révén erősen meghatározottá vált – megerősödésük idejére mindenképpen – a „nemzeti” fogalma és a nemzeti ügyek szolgálatának mibenléte. Turbucz sikeresen mutatja
