Nagy Sándor: Adatbázisépítés és forráskiadás. Hozzászólás Ress Imre írásához. Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. 173–176.

Vélemény Ress Imrétől eltérően azonban — bár talán ő is egyetértene eme felvetéssel — a digitalizálást, illetve az ehhez szükségszerűen kapcsolódó feltáró munkát (adatbázis-építés) én nem sorolnám pusztán a „forráskiadás" területéhez, mert a levéltárak őrizetében található iratcsoportok elektronikus úton való közzététele valójában jóval többet jelent e hagyományos tevékenységformánál (ekként erről még a nagy előd, Vörös Károly sem álmodhatott). Itt általában véve a levéltári anyaghoz való hozzáférés alapvetően új módjáról van szó — amelyet bátran nevezhetnénk forradalomnak is, ha ez a szó nem lenne elcsépelve — amennyiben a különböző intézményekben készített adatbázisok („forráskiadványok") gyakorlatilag, potenciálisan, minden számítógéppel rendelkező felhasználó számára könnyen és gyorsan elérhetők. Éppen ezért nem gondolom feltétlenül követendő útnak — a szerző által javasolt, más szempontból megszívlelendő kiigazításokkal együtt sem — azt, amelyre a Magyar Országos Levéltár (MOL) lépett, és amelyet valóban inkább a forráskiadás szűkebb fogalmával lehet jelölni. Annak elismerése mellett, hogy a legtekintélyesebb levéltári intézményben folyó munka egy egész sor nagyszerű, a „digitális kalászatokhoz" képest tényleg más színvonalat képviselő kiadványt eredményezett, és bizonyára fog még eredményezni, rá szeretnék mutatni az e mögött meghúzódó koncepció — szerintem — gyenge pontjára. A CD- vagy DVD-formátumban történő megjelenítésnek ugyan számos kétségbevonhatatlan előnye van, a döntő — mondhatni: stratégiai — kérdés azonban az, vajon e tartalmak elérhetők-e, és ha igen, milyen módon, az interneten: bármily olcsón és nagy tömegben gyárthatók le az előbbi adathordozók, a terjesztés mesterséges (vételár) vagy természetes, fizikai korlátjai adottak, míg a világháló esetében ilyen korlátok nincsenek (avagy ki lehet küszöbölni azokat). Biztos vagyok benne, hogy a MOL kiadványai előbb vagy utóbb teljes egészében meg fognak jelenni a neten, kérdés azonban, milyen formában. Ha ugyanis egymástól tulajdonképpen független adatbázisokat („forráskiadványokat") készítünk és publikálunk, azok az interneten is így fognak feltűnni; és ha ezeknek a kiadványoknak a száma anélkül gyarapszik (a MOL bizony sok érdeklődésre számot tartó, különböző típusú iratanyagot őriz), hogy a közöttük való átjárás megoldott lenne, az fokozatosan kezelhetetlenné fogja tenni az azokhoz való hozzáférést biztosító honlapot-honlapokat. A talán hosszúra nyúlt, de mondandóm miatt szükséges kitérő után a cikkhez visszakanyarodva: van valami paradox, egyúttal jellemző abban, hogy miközben Ress Imre — teljes joggal — a „digitális forrásközlés módszertani problémái" iránti magyarországi érdektelenséget kifogásolja, maga sem tekint túl a MOL falain. Megemlít ugyan néhány más levéltárban folyó projektet, egyúttal azonban a „digitális kalászatok" minősítéssel el is intézi azokat. Más intézmények nevében nem tudok nyilatkozni, az azonban biztos, hogy egyrészt Budapest Főváros Levéltárában (BFL) nem csupán egy „fényképgyűjtemény" (gondolom, a szerző a Klösz-gyűjteményre céloz) került digitalizálásra, másrészt — főként — az utóbbi időben sokkal fontosabb dolgok is történtek itt, mint egyes irategyüttesek digitalizálása. 174