Nagy Sándor: Adatbázisépítés és forráskiadás. Hozzászólás Ress Imre írásához. Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. 173–176.

Nagy Sándor: Még egyszer a digitális forráskiadásról A BFL-ben jelenleg egy teljesen más koncepció jegyében készülnek olyan adatbázisok, amelyek egyúttal a levéltári iratanyag tömeges publikációját készíthetik-készítik elő. Hogy a hagyományos terminológia szerint érzékeltessem az egyik fontos különbséget a MOL-hoz képest: a „forráskiadás" helyett — első lépésben — a „segédletkészítésre" került a hangsúly. Ress Imre nagyon jól látja, hogy összehasonlíthatatlanul könnyebb az iratokat digitalizálni, mint az azok által hordozott lényeges információelemeket hozzáférhetővé tenni. Ez, azt hiszem, megfelelően indokolja a döntést, amellyel a feltáró munka nem egyszerűen a digitalizáláshoz rendelődött, hanem megfordítva: maga az adatbázis-építés kapott elsőbbséget, fenntartva — digitalizált képfájlok csatolásával — a későbbi „forráskiadás" lehetőségét. Már csak azért is, mert a különböző adatbázisok — fordítva ez már nem igaz — önmagukban is megállják helyüket, amennyiben elektronikus segédletként támogatják, sőt: hatékonyságuknál fogva gyakorítják a levéltári kutatást (ilyenkor természetesen a kutatónak még be kell fáradnia az intézménybe). Persze lényegesebb, hogy mindez immár egységes informatikai keretben (LEAR — Levéltári Egységes Adatkezelő Rendszer) zajlik, amely a szükségszerűen — az iratok eltérő típusa, standardizálhatósága miatt — elszigetelten épültépülő adatbázisok közötti kapcsolatok létrehozását, azok tartalmának egyazon felületen való keresését is lehetővé teszi, illetőleg lehetővé fogja tenni. Ennek révén például megoldhatónak tűnik a Ress Imre által felvetett, a forrásokban különböző alakban felbukkanó hely- és személynevekkel kapcsolatos probléma is, miután az ilyen neveket tartalmazó adatbázisrekordok egyedileg (az összekapcsolhatóságot mérlegelő levéltáros döntése alapján) létrehozott hivatkozással a mesterségesen standardizált névalakot tartalmazó háttéradatbázis-rekordhoz fűzhetők: ekként bármely névalakra keresünk, valamennyi egymáshoz fűzött rekord találatként fog megjelenni. (A jövő idő használatából sejthető, hogy a dolog még nem működik: amellett, hogy az eljárás kialakítása-tesztelése folyamatban van, mivel immár többszázezer rekordról van szó, az egyedi kapcsolások létrehozására is rengeteg munkát kell majd fordítani, főként a még feldolgozás előtt álló 17-18. századi iratok esetében.) Mindazonáltal nem akarom azt a hamis látszatot kelteni, hogy a BFL-ben csupa koncepciózus ember dolgozik, nagyszerű projekteken. Idevágólag is telitalálatnak érzem a szerző ama megjegyzését, miszerint: „a magyar digitális publikációk anyagának kijelölését, struktúráját és kivitelezését szakmailag valamifajta ösztönös spontaneitás jellemzi." Valóban: a LEAR mai állapotát leginkább genealógiája megrajzolásával tehetjük érthetővé. Az első adatbázisok építése még 1998-ban, a BFL hűvösvölgyi részlegében kezdődött, a Bírósági Csoportot is magában foglaló osztály élére frissen kinevezett fiatal vezetők — akik addig és később is, ezt illetően Ress Imre alaposan melléfog, éppenséggel a „hagyományos forráskiadás" területén jeleskedtek — jóvoltából. A cél ekkor még korlátozott volt: az irattári segédlettel nem rendelkező, 19-20. századi jogszolgáltatási (főként büntetőperes) anyagokhoz elektronikus segédletet, elsősorban névmutatót készíteni. A későbbiekben merült fel az ötlet: a különböző iratanyagokban fel-175