Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.

gazdasági szervek iratainak átvétele) szintén gátolták az informatikai munkák, vagy azok előkészítésének elkezdését, illetőleg folytatását. Nem túlzás: akkoriban levéltáraink nagyrészt szinte csak „kárpótoltak" és „csődtörvényeztek", amit önmagában megsínylett a normális levéltári munkamenet. A szerzők a következőkben [17-18. p.] egyrészt elismerik a rendelkezésre álló anyagi eszközök legutóbbi évekbeli gyarapodását (helyesen megállapítva, hogy főleg a speciális pályázati lehetőségek bővülése eredményezte ezt, továbbá olcsóbbá is váltak a számítástechnikai eszközök), és rögzítik a számítógép-ellenesség megszűnését is. Másrészt viszont úgy látják, hogy a szemlélettel továbbra is baj van, mert a levéltárosok többsége mind a mai napig csak intelligens írógépnek tekinti a számítógépet, és „a levéltárosok és a vezetők egy része továbbra is a régi módszereket tekinti szakismeretnek, az informatikai tudást pedig nem levéltárba valónak tartja." (Úgy hiszem, ez is túl sommás minősítés.) Összegző véleményük szerint: „a 21. század hajnalán sem történt meg áttörés (sic!), a magyar levéltárosok túlnyomó többsége még mindig nem érti, hogy az informatika miatt át kell értékelnünk eddigi szakmai elveinket, meg kell változtatnunk a munkamódszereinket és gondolkodásunkat." Az utóbbi sorokhoz hadd fejezzem ki hiányérzetemet: a munkamódszerek megváltoztatásának szükségessége szerintem sem igényel bővebb magyarázatot, de a szakmai elvek vonatkozásában a magyarázatra sort kellett volna keríteni, nehogy félreértések legyenek. A tanulmánynak ebben a fejezetében a 4.1.4. és a 4.2.1. pontok alatt is súlyos elmarasztalást kap a mai „magyar levéltári vezetők többsége" vagy a „közlevéltárak többsége". Az egyik helyen az Internet lehetőségeinek csekély kihasználása kapcsán „a levéltári informatika lényegé"-nek „és jelentőségé''-nek meg nem értése, a másikon az őrzött iratok adatainak elektronikus feldolgozása iránti „megdöbbentő közöny" miatt. [20. p. 4. bekezdés, 22. p. 3. bekezdés] Úgy vélem, a megyei levéltárak egy részének átlagosnál nagyobb lemaradása az informatika alkalmazásában ma is döntően finanszírozási gondokra vezethető vissza, az Internet nyújtotta lehetőségek kihasználásának jelenlegi mértékét és színvonalát pedig az előzmények ismeretében én nem becsülném le ennyire. A fejezet 4.4. pontjában a szerzők kifejtik véleményüket a levéltárak közötti informatikai együttműködés alakulásáról. [24-25. p.] Miután a Bevezetésben általánosságban kinyilvánították az országos szintű érdemi együttműködés hiányát, ezen a helyen már egyenesen a levéltárak „ együttműködés-képtelenség''-érői beszélnek nemcsak az informatika, hanem valamennyi levéltári munkafajta területén. A kérdésről fentebb lényegében már elmondtam a véleményemet, itt csupán szabadjon említenem, hogy pl. az egyetemi levéltárak egységes szempontú alapsegédleteinek, az összlevéltári kalauz magyar és német nyelvű változatának, vagy a „Levéltárak-Kincstárak" c. díszes kötetnek a kiadása nem lett volna lehetséges, ha a szakma képtelen az együttműködésre. De maradjunk az informatikánál! A szerzők mindenekelőtt kinyilvánítják, hogy az elmúlt évtizedben „két olyan szervezet volt, amelyik fóruma és katalizátora lehetett volna a valós informatikai együttműködésnek: a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Levéltárosok Egyesülete — egyik sem tudta betölteni ezt a funkciót. Ráadásul — főleg személyi ellentétek miatt — a '90-es évek közepén gyakorlatilag megszakadt a szakmai kommunikáció a két szervezet között." Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy az egyesület mint társadalmi szervezet eleve nem igazán lehetett alkalmas intézményektől 62