Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.
függő közös informatikai programok megvalósítására. Nem véletlen, hogy — amint a szerzők is leírják — ténylegesen egy intézmény, Budapest Főváros Levéltára vette át tőle az együttműködés szervezésének feladatát, mégpedig elsősorban az önkormányzati levéltárak körében. Az sem véletlen talán, hogy ezidőtájt az ilyen levéltárak intézményi tagságon alapuló külön szakmai szervezetet hoztak létre. (Természetesnek tartom ezt a szerveződést, hiszen résztvevőinek azonos típusú az illetékességi köre, azonos a levéltári anyag struktúrája és azonosak finanszírozási körülményeik.) A Magyar Országos Levéltár pedig vélhetően azért nem volt igazán alkalmas az (elvárt?) szerepkör betöltésére, mert egyedülálló nagyságrendje mellett egyedül külön levéltártípust képez. E problémakörnél is visszatér a szerzők már megszokott minősítése. A Magyar Országos Levéltáron kívüli informatikai feldolgozások vagy kísérletek „nem épülnek egymásra, sokkal inkább jellemzi őket az ötletszerűség (fondnyilvántartás, Text Lib, térkép-nyilvántartó [három változatban], Registrum — nem kapcsolódnak, nem alkotnak egy rendszert" — írják. Ennek egyik oka szerintük a szakmai viták és cikkek, a hosszútávú koncepció hiánya, a másik ok pedig „a levéltárak informatikai közönye és hozzá nem értése ..." Az informatikai együttműködésről általuk leírtak alapján a tanulmány szerzői azon keseregnek: eddig nem sikerült elérni azt, hogy az összes levéltár egyetlen egységes programot használjon. Szerintük feleslegesek a kísérletezések, és nagyot hibáztak a levéltárak pl. azzal, hogy nem vették át a Magyar Országos Levéltár fondnyilvántartási rendszerét. Ezzel szemben álláspontom határozottan megegyezik a németországi felfogással, amelyet három kolléga (egyikük tagja a most terítéken levő tanulmányt jegyző csapatnak) ottani tanulmányútjáról készült beszámolójában ugyancsak a Levéltári Szemle 2001/1. számában olvashatunk [53-59. p.] E beszámoló szerint „a német levéltárak közel egy évtizede felismerték, hogy levéltári anyagukat az informatika alkalmazásával kell a társadalom számára hozzáférhetővé tenni. ...Ez idő alatt számos módszert fejlesztettek ki, ám azon módszer(ek) kiválasztása, amely(ek)et esetleg egységesen alkalmazni fognak, még mindig nem történt meg. Ez a németországi kollégák egységesnek tekinthető állásfoglalása szerint nem tekinthető (sic!) lemaradásnak. Számukra ezek a problémák nem jelentkeznek olyan élesen mint pl. Magyarországon. Felfogásuk szerint ugyanis támogatni kell a próbálkozásokat, az egyénileg épített rendszereket, hiszen csak ezúton lehet majdan egységes, a különféle eljárásokhoz rugalmasan alkalmazkodó levéltári informatikát kialakítani." [Külön kiemelések tőlem — L. J.] (NB ez a felfogás egy tartományon belüli állami levéltári hálózat tagintézményeinél!) Ezzel kapcsolatban egy lényeges körülményre még utalnak a beszámoló készítői: Németországban „az állandó fejlesztések, a minden évben történő finanszírozás" tette lehetővé az eredmények elérését. Alighanem nem állok egyedül a véleményemmel: ha a szakterület nálunk is megkapta volna a szükséges pénzügyi támogatásokat, levéltárainkban előbbre tartana az informatika ügye! (A levéltárak '90-es évekbeli sanyarú pénzügyi helyzete egyértelműen kiviláglik a szakfelügyelet 2000. évi ellenőrzéseinek összefoglaló jelentéséből. Ezt is lásd a folyóirat 2001/1. számában — 75-87. p.) A tanulmány 5. (A továbblépés irányai) és 6. (Piaci szempontok, finanszírozási kérdések) fejezeteiben is olvashatunk a fentiekhez hasonló, legalábbis nem mindenben 63
