Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.
megválaszolásához idézem a tanulmány vonatkozó szövegrészét. A szerzők a következőket írják: „A levéltáros társadalomnak az informatikáról, a számítógép hasznáról és szükségességéről alkotott szemlélete ma még igen ellentmondásos. Nem mondhatjuk, hogy a levéltárak felső- és középvezetői, valamint levéltárosai egyértelműen foglalnának állást ezen eszközrendszer szükségességét illetően. A számítógépek megjelenésétől egészen a '90-es évek közepéig a szakmát a csendes elutasítás jellemezte. Ennek a magatartásnak sok okát említhetjük — pl. félelem az ismeretlentől, a jelentős(nek vélt) erőfeszítéstől a berendezések kezdetben magas ára —, de mindközül a legfontosabb ok az volt, hogy sem a vezetők, sem a levéltárosok nem értették az informatika jelentőségét és alkalmazhatóságát. Voltak néhányan, akik önszorgalomból és egyéni érdeklődésüknek engedve autodidakta módon sajátították el az informatika akkori alapjait, ők azonban — egy-két kivételtől eltekintve — a levéltár vezetésétől nem támogatva, sőt, nem ritkán annak ellenére folytatták szélmalom-harcukat. Hangsúlyoznunk kell a levéltári vezetők felelősségét, akiknek pl ilyen esetekben módjuk lett volna gépbeszerzéssel, beiskolázással segíteni munkatársaik igyekezetét." [16. p. utolsó előtti és utolsó bekezdés, átnyúlik a 17. p-ra. Külön kiemelések tőlem — L. J.] Világosan kitűnik, hogy a szerzők nyomatékosan a levéltári vezetők szinte összességét vádolják meg a számítógép alkalmazásának elutasításával, azt a látszatot keltve, mintha annakidején (a '90-es évek közepe előtt) szinte korlátlan pénzügyi lehetőségek álltak volna rendelkezésre informatikai beruházásokra, informatikai képzésre és a számítógép levéltári használatára, ezzel az eséllyel azonban a levéltárvezetők nem éltek, sőt az informatika akkori úttörőit szándékosan akadályozták továbbfejlődésükben. Kétségtelenül még a '80-as évek végén, a '90-es évek elején is voltak (sőt, nyilván ma is vannak) olyan kollégák, akik idegenkedtek a számítógéptől, de a szakma egésze, pontosabban döntő többsége nem utasította el, nem szabotálta a fejlesztéseket. A fő „bűnös" ugyanis nem a modernizálástól irtózó szemlélet, hanem a pénzügyi források krónikus hiánya volt: ez az állapot a levéltári terület összes intézményét — ha különböző mértékben is — súlyosan érintette. Emiatt nem foglalkozhatott a legtöbb megyei levéltár komolyan az informatikával, és a Magyar Országos Levéltár sem fejleszthette a szükségleteknek megfelelően számítógépes eszközparkját, vagy iskolázhatott be több kollégát ilyen jellegű speciális képzésre. Csak utóbbi intézményt (az ország messze legnagyobb levéltárát) véve itt alapul: a költségvetési finanszírozás hiányosságait a vezetők a '80-as évektől kezdődően a — '90-es évek derekáig meglehetősen szűk -— pályázati lehetőségekből igyekeztek pótolni (nemcsak informatikai vonalon egyébként!). Ennek (a szemléletnek) az eredménye volt pl. a Mohács előtti forrásbázis informatikai feldolgozásának megkezdése és folytatása, a mikrofilmtári adatbázis létesítése, a családtörténeti vonatkozású irategyüttesek feldolgozása, valamint 1992-1995 között 32 számítógép, adatbázis-kezelő program beszerzése, a külső csatlakozás és a belső hálózat kiépítése, továbbá a '80-as évek közepén és 1994-ben az akkori lehetőségeket figyelembe vevő informatikai koncepció kidolgozása. Meg kell említenem, hogy összlevéltári szinten a pénzhiány mellett 1990 után a rendszerváltozás következtében belépő, tömeges méretű, időrabló rendkívüli feladatok (kárpótlási törvények végrehajtásához kapcsolódó adatszolgáltatás, az ún. csődtörvény hatálya alá tartozó 61
