Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.

Mindenesetre a Bevezetés végén magabiztos bejelentést és okfejtést olvashatunk: „A fentiekben vázolt körülmények ellenére a magyar levéltárakban vannak olyan, a jelenlegi helyzeten változtatni tudó és akaró szakemberek, akik középtávon képesek lennének a levéltárügynek az információs társadalom egyéb szereplőivel szembeni lépéshátrányát behozni.", mert (itt az előzmények után kicsit meglepő mondat következik) „ a hazai levéltári hálózat lemaradása a kutatási, oktatási, közgyűjteményi infrastruktúra társintézményeivel (sic!) (kiváltképp a múzeumokkal) szemben, elsősorban az 1998-2000 folyamán lezajlott fejlesztéseknek köszönhetően, még nem számottevő. " (Nocsak: azért mégis volt némi fejlődés; ami azonban nem egyszerűen lezajlott, hanem annak köszönhető, hogy az új kormányzat a nevezetes Bokros-csomag súlyos megszorításai után végre hajlandó volt pénzügyi eszközt biztosítani a fejlesztések megvalósításához, és ezzel a lehetőséggel a levéltárak, másképp mondva: a levéltárvezetők döntő többsége élt is. A szerzők ezután rögtön visszatérnek eredeti gondolatmenetükhöz:) „A már rendelkezésre álló eszközök felhasználása és a velük végzett munka hatékonysága az említett hiányosságok miatt azonban kérdéses." [5. p. 3. bekezdés] Mindezt nem tudom másképp értelmezni, mint az előző bekezdésben leirt gyanúm megerősítését. (Alább, a maga helyén e kérdésre még visszatérek!) Mielőtt rátérnék a tanulmány fő részeinek tárgyalására, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy helyzeténél fogva a szerzői csapat egyik tagja sem szerezhetett eddigi szakmai pályafutása során közvetlen tapasztalatokat a Magyar Országos Levéltáron (és a Történeti Hivatalon) kívüli hazai levéltárak viszonyairól és tevékenységéről, napi munkájáról, ráadásul közülük hárman a tanulmány elkészültekor még három évet sem töltöttek el a levéltári területen, sőt, utóbbiak sorából ketten a mű megjelenésekor már más szakterületen dolgoztak. Lehet, hogy ez meglepő, de ilyen háttérrel jómagam nem mertem volna olyan megfellebbezhetetlennek szánt ítéleteket alkotni az egész levéltári szakmára (és különösen nem az 1990-es évek közepe előtti időszakra) vonatkozóan, mint amilyeneket a szerzők írásuk már tárgyalt és majd tárgyalandó részében szemrebbenés nélkül kimondták. * * * A Bevezetés végén tett ígéretüknek megfelelően a szerzők a továbbiakban öt fejezetben áttekintést adnak az információs társadalomról, a levéltárakkal szembeni társadalmi elvárásokról, a magyar levéltárak informatikai helyzetéről, a továbblépés irányairól és a piaci szempontokról, a finanszírozási kérdésekről. Kinyilvánított céljuk szerint kísérletet tesznek arra, hogy „saját szaktudásuk, munkatapasztalataik, a rendelkezésre álló szakirodalmi források, valamint a nemzetközi levéltári közösség szakmai fórumain, illetve az informatikai fejlesztésekben élenjáró külföldi levéltárakban szerzett tapasztalatok alapján meghatározzák azokat a fő fejlesztési irányokat, amelyeket véleményük szerint a hazai levéltáraknak követni kell ahhoz, hogy sikeresen nézhessenek szembe az információs társadalom kihívásaival." [5. p. utolsó bekezdés] Ehhez mindössze annyit jegyeznék meg, hogy sokkal hitelesebb lenne a szerzők „előadása", ha legalább az általuk felhasznált szakirodalmi forrásokra és a meglátogatott külföldi levéltárakra konkrétan hivatkoztak volna, továbbá ha röviden bemutatták volna az informatika levéltári alkalmazásának helyzetét és problémáit pl. az Európai Unió országaiban. Sajnálatosan mindez elmaradt. 58