Lakos János: A levéltárak új világa. Megjegyzések A levéltárak helye az információs társadalomban... című tanulmányhoz. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. 54–65.

A „Társadalmi elvárások a levéltárakkal szemben" címet viselő 3. fejezetben több olyan megállapítást találtam, amely — finoman fogalmazva — nem megalapozott, illetőleg arról árulkodik, hogy a szerzők nem ismerik elég alaposan a közelmúlt magyar levéltártörténetét. Három ponton van komoly gondom a tanulmány e részében leírtakkal. 1. Szerzőink szerint: levéltárainkat „nyitottá kell tenni a társadalom felé", hogy a társadalom részéről megnyilvánuló új elvárásoknak (családtörténeti, helytörténeti kutatások, jogbiztosító adatok keresése) megfelelhessenek. Hozzáteszik: e téren a nyugati levéltárak előnyben vannak, mivel „kb. két évtizeddel korábban szembesültek hasonló kihívással, több idejük volt a válaszadásra, és néhány országban jelentős eredményeket értek el. Egy magyar levéltáros számára meghökkentő lehet az a nyitottság, ahogy pl. az angol levéltárak fordulnak a publikum felé, illetve az az eszközrendszer (oktató videók, tájékoztató brosúrák tucatjai, nyílt napok szervezése stb.), amivel kiszolgálják az új felhasználókat." [11. p. 4. bekezdés] Itt nem más a szerzők kiindulópontja, mint az, hogy a magyar levéltárak mindeddig nem voltak nyitottak a társadalom „felé". Ez pedig súlyos tévedés! Igaz ugyan, hogy itthon — közismert politikai okokból — a családkutatás sokáig gyakorlatilag alig létezett, az is igaz, hogy levéltáraink mindmáig nem adtak ki oktató videót, de már három évtizede a levéltárak feladatkörébe tartozik a közművelődés (iskolai oktatás, nem hivatásos helytörténetírás, kiállítások rendezése, honismereti és krónikaíró mozgalom) segítése, és ezt a feladatkört különösen a megyei levéltárak a mindenkori körülményekhez képest jó színvonalon el is látták és látják. (Itt említem meg a tanulmány 3.1.4. Ismeretterjesztő levéltár c. alfejezetét, amelyben a 14-15. oldalon a szerzők receptet ajánlanak arra, hogy milyen módszerekkel ismertessék meg magukat a levéltárak a közvélemény előtt. Mint újdonságot sorolják a brosúrák és reprezentatív kiadványok készítését, levéltár-látogatások szervezését, kiállítások rendezését, a történelmi évfordulókhoz kötődő előadásokat, másolatkollekciók terjesztését; egy szóval sem említik, hogy mindezek és — hozzáteszem — a területi levéltárak jó részében évente megrendezett levéltári napok már két-három évtizede szerepelnek a megyei levéltárak közönségcsalogató produkciói között.) Más kérdés az, hogy mennyire volt vevő minderre a közelmúltbeli és jelenlegi magyar társadalom. 2. Kétségtelen tény, hogy a levéltárakkal szembeni igények növekedése a tudományos kutatói és a műkedvelő, amatőr kutatói vonalon egyaránt tetten érhető. Nem értem viszont azt, hogy a szerzők miért állítják be általában új követelménynek az utóbbi kategóriába tartozó levéltárhasználók gondosabb segítését. A megyei levéltárakban az 1960-70-es évek fordulójától, a helytörténeti kutatás fellendülése óta bevett gyakorlat az amatőr kutatók lehető legsokoldalúbb tájékoztatása a levéltári kutatás feltételeiről és lehetőségeiről, már csak azért is, mert az önkormányzati levéltárakban jelenleg is az amatőrök teszik ki a kutatók döntő többségét. Hasonlóképpen meglepő helyzetértékelés olvasható az „akadémiai szintű (sic!) kutatók "-kai kapcsolatban. Ők is „mind jobban részt vesznek" a levéltári kutatásokban, „és a levéltárosoknak az őkövetelményeiket is ki kell szolgálni" — írják a szerzők, majd hozzáteszik: „Tapasztalat, hogy ezek a kutatók manapság mind gyakrabban tekintik a levéltárost kiszolgáló személyzetnek. A jövőben ezért — különösen a történeti kutatások terén nagyobb mértékben hasznosított levéltári anyagoknál — egyrészt hatékonyabban kellene együttműködni a tudományos kutatókkal, másrészt a levéltárosoknak önmagukat képezve olyan munkatársakká kell válniuk, akik érdemi tájékoztatást tudnak nyújtani ilyen szinten is." Eltekintve attól, hogy a kutatók 59