Cseh Gergő Bendegúz – Körmendy Lajos – Németh István – Rádi Péter – Reisz T. Csaba: A levéltárak helye az információs társadalomban, a levéltári anyag informatikai feldolgozása. Levéltári Szemle, 51. (2001) 1. 4–36.
sétől nem támogatva, sőt, nem ritkán annak ellenére folytatták szélmalom-harcukat. Hangsúlyoznunk kell a levéltári vezetők felelősségét, akiknek például ilyen esetekben módjuk lett volna gépbeszerzéssel, beiskolázással segíteni munkatársaik igyekezetét. A felhasználóbarát programok megjelenése és fejlődése (vagyis minél kevesebb előismerettel való használhatósága, ikonok bevezetése, grafikus felületek terjedése, különféle gombkombinációk és kódok kiváltása), valamint a berendezések árának gyors csökkenése a '90-es évek közepén együttesen lehetővé tették, hogy a korábbi akadályok közül legalább a technikaiak fokozatosan megszűnjenek. Egyre több és egyre jobb számítógépet vásároltak a levéltárak, és nemcsak a vezetők vagy az intézményenkénti 1-2 informatikus jutott jó minőségű géphez, hanem számos levéltáros és adminisztratív munkaerő is. A szakmai közösség ellenállása mára megszűnt, de ez a lényegen nem változtatott, mert a levéltárosok többsége mind a mai napig csak olyan intelligens írógépnek tekinti a számítógépet, ami megkönnyíti a szövegek gyors reprodukálását, változtatását és kinyomtatását. Általános elfogadás csak ezen a részterületen következett be. Sok helyen felismerték a számítógépek költségkímélő hatását is, amikor a levéltári kiadványokat szövegszerkesztőn készítették el, megtakarítva ezzel a nyomdai tördelés vagy a fényszedés költségeit. A példák között azonban számos negatív is van, mert minimális tipográfiai ismerettel, a szoftverek lehetőségeit ki nem használva készültek segédletek, sőt könyvek is. Ez a „vadnyugati" korszak szerencsére leáldozóban van. Sok levéltárban a munkatársak önszorgalomból, szerencsésebb esetben intézményi támogatottsággal elsajátították a kiadványkészítés fortélyait. Vannak olyan intézmények, ahol a kiadványokat olyan magas szinten, professzionális programokkal készítik, hogy bérmunkára is használják az eszközeiket (Budapest Főváros Levéltára [BFL]). A levéltár-informatikai fejlődés másik húzóereje a levéltárosi utánpótlás volt. A korábbi úttörők mellé folyamatosan álltak munkába olyan fiatal és tehetséges kollégák, akik vagy önerőből vagy intézményi képzés útján egyre magasabb szintű számítógép-kezelői és használói ismeretet sajátítottak el. A közlevéltárak többsége ma már az ügyviteli alkalmazottaktól is megköveteli a számítógép napi használatát, és fokozatosan terjed az elektronikus úton továbbított információk kezelése, feldolgozása. Ha lassan is, de növekszik azon munkatársak száma, akik nemcsak szövegszerkesztővel, hanem adatbáziskezelővel is dolgoznak, esetenként ők maguk programoznak. A háttérismeretek ilyen növekedése lehetővé tette, hogy lassanként önálló levéltári informatikáról beszélhetünk, megjelentek az első adatbázisok, azok használata és feltöltése pedig néhány helyen természetessé, illetve munkafeladattá vált. Meg kell azonban mondani, hogy a levéltárosok és a vezetők egy része továbbra is a régi módszereket tekinti szakismeretnek, az informatikai tudást pedig nem levéltárba valónak tartja. A '90-es évek végére a fejlesztési igények és a rendelkezésre álló anyagi eszközök közelítettek egymáshoz. Igaz, hogy a levéltárak informatikai fejlesztésének teljes összegét nem biztosította a költségvetés, azonban különböző kormányzati-kulturális pályázatokból jelentős támogatást kaptak. Mivel azonban a technikai fejlesztéseknek többnyire nem volt szilárd szakmai hátterük (rendezett, feldolgozott iratok, archivisztikai és informatikai koncepció), kialakult egyfajta presztízs alapú fejlesztési törekvés, amelynek az a lényege, hogy minél nagyobb teljesítményű, minél jobban felszerelt (pl. multimédiás 17
