MUNKATERVEK, BESZÁMOLÓK, HOSSZÚ TÁVÚ KONCEPCIÓK

Balázs Péter: A magyar levéltárügy 1945-1969. • 1970. [LK 1970/1. 47-87. o.]

A magyar levéltárügy 1945—1969 65 szabály azonban önmagában véve nem oldja meg a még mindig lappangó irattári eredetű anyag, illetőleg a történeti értékű egyéb iratok levéltárba kerülésének kérdését. A levéltáraknak — amit azt a szovjet levéltári irodalom is hangsúlyozza — a gyűjtőterületükön levő írott forrásanyag aktív gyűjtőivé kell vállniok. Ehhez egyrészt a lehető legnagyobb pontosságra törekedve össze kell állítaniok a gyűjtőterületükön működött iratképző szervek, sőt a jelentősebb szerepet játszó személyek és családok jegyzékét, másrészt ezek iratainak felkutatásában támaszkodniok kell a múlt írásos emlékei iránt érdeklődő helyi közvéleményre, elsősorban a pedagógusokra, diákokra és általában a levéltári kutatókra. A sajtó, a rádió és egyéb eszközök segítségével hatásos propagandát kell kifejteni annak érdekében, hogy az állampolgárok a birtokukban levő értékes dokumentumanyagot adják át, vagy adják el a levéltáraknak. E téren a múzeumoktól is tanulhatunk egyet s mást. 10. A Levéltárak Országos Központja megalakulásától kezdve alapvető levéltári feladatnak tekintette az iratrendezést. A felszabadulás előtti évtizedekben törvényhatósági levéltárainkban — egy-két kivételtől eltekintve — nagyobb arányú rendezési munka úgyszólván sehol sem folyt, sőt még az Országos Levéltárban sem beszélhetünk jelentősebb iratrendezésről, vagy akárcsak ilyen tervről sem. Maga az Országos Levéltár és néhány vidéki levéltár súlyos háborús veszteségeket szenvedett. Vidéken a Sopron, Vas és Tolna megyei Levéltár anyaga került teljesen ömlesztett állapotba, de számottevő iratkeveredés máshol is történt. Az iratrendezéseknek tehát elsősorban ezeket a háborús károkat kellett eltüntetniök. Bár a felszabadulás előtt is levéltári őrizetben levő fondok rendezettsége más levéltárakban sem volt teljesen kielégítő, a legnagyobb feladatot mégis a központosítás után begyűjtött Íratok rendezése jelentette. Az iratbegyűjtés — különösen a központosítás kezdeti éveiben — valójában iratmentés volt, s így a levéltárak a szervektől gyakran teljesen rendezetlen állapotban is átvették az iratokat, semhogy a teljes megsemmisítés kockázatát vállalják. Bár az utóbbi években az irattári fegyelem figyelemre méltóan javult, a levéltáraknak az újonnan begyűjtött fondok rendezése terén még mindig sok tennivalójuk van. Azokban a levéltárakban, ahol viszonylag nagymennyiségű volt a rendezetlen anyag, a rendezés általában lépcsőzetesen haladt a mélyebb szint felé: először az összekeveredett fondok vagy állagok szétválasztása történt meg, majd következő lépésként az iratok raktári egységekbe való besorolása és a raktári egységek sorrendjének megállapítása következett. A rendezés általános célja az volt, hogy a levéltáraknak a fondokra, állagokra és sorozatokra bontás után a legkisebb raktári egységeken belül ki kell alakítaniuk a fond levéltári rendszerének megfelelő legnagyobb levéltári egységeket, vagyis az anyagot a fond—állag szintnél mélyebben, de nem az egyes iratokig lemenőén, hanem a kettő között, azaz középszinten kell rendezniök. Az elmúlt 2 évtizedre visszatekintve csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk levéltári dolgozóink áldozatos munkájáról, amellyel ezt a célkitűzést megvalósítani igyekeztek. Az első évtized végére akkori iratanyaguk 2/3-át (közel 83 ezer folyómétert) rendezték legalább középszintre, 23 ezer folyómétert fondokra és állagokra bontottak (akkori szóhasználatunk szerint raktári egységekig rendeztek) és mindössze 21 ezer folyóméter, azaz irataik 1/6-a maradt még rendezetlen. 5 Levéltári Közlemények