MUNKATERVEK, BESZÁMOLÓK, HOSSZÚ TÁVÚ KONCEPCIÓK

Balázs Péter: A magyar levéltárügy 1945-1969. • 1970. [LK 1970/1. 47-87. o.]

66 Balázs Péter A második évtized első 8 esztendejében, dacára a 18 ezer folyómétert megközelítő gyarapodásnak (amelyet, sajnos, általában rendezetlennek kellett elkönyvelniök), a rendezetlen iratok mennyisége 18 ezer, a csak fond—állag — sorozat szintre bontott anyagé 6 ezer folyóméterrel csökkent, viszont 41 ezer folyóméterrel nőtt a legalább középszintre rendezett iratok mennyisége, azaz levéltáraink évi átlagban 5 ezer folyóméter irat középszintű rendezéséről gondoskodtak. 1968 végén a levéltárakban 3 ezer folyóméter rendezetlen, 17 ezer folyóméter fondókra, állagokra és sorozatokra bontott anyag mellett 124 ezer folyóméter legalább középszintig rendezett iratot tartottak nyilván. (IV. sz. tábla) A levéltárak rendezettsége tehát országos összesítésben ma már kedvezőnek mondható: 86% legalább középszinten rendezett, 11,8%-nak legalább fondokra, állagokra, sorozatokra bontása megtörtént, sőt ennek az anyagnak mintegy felét már ennél is tovább bontották (pl. évek, raktári egységek stb. szerint, de ezeken belül még nem rendezték). A teljesen rendezetlen — még nem kutatható — anyag levéltárainkban mindössze 2,2%. Levéltáraink közül hatnak rendezetlen, nem kutatható iratai már egyáltalán nincsenek, kilenc levéltárban pedig a rendezetlen anyag nem számottevő: 100 folyóméter alatt van. Sajnos 7—8 levéltárban viszont olyan mennyiségű — ezer folyómétert meghaladó vagy megközelítő — a még középszinten nem rendezett irat, hogy a középszint elérése legalábbis a jelenlegi létszámmal, néhányukban még a IV. 5 éves terv végére is kétséges. 11. A rendezések — különösen a területi levéltárakban — általában a korábbi irattári rend helyreállítását jelentették. Ezt a mechanikus rendezési feladatot megfelelő előkészítés után a kezelői-munkaerői személyzet is el tudta végezni, s általában azoknak a levéltáraknak a rendezettségi szintje alakult a legkedvezőbben, amelyek megfelelő számú és jól gyakorlott középkáder gárdával rendelkeztek. A numerikus rendszerű nagy közigazgatási irategyüttesek rendjének helyreállítása után azonban, amikor a bonyolultabb összetételű községi, vagy a közigazgatásitól eltérő vállalati, családi stb. fondok rendszerezésére került sor, egyre inkább szükség lett a tudományos dolgozók aktív közreműködésére, sőt típusos rendezési sémák kidolgozására is. A Levéltári Híradó, majd a Levéltári Szemle hasábjain egymás után jelentek meg a legkülönfélébb szervtípusok rendezéséről szóló módszertani feldolgozások, amelyeket nem egy esetben hasznos vita követett. Külön problémát jelentett és jelent számunkra még ma is azoknak a nagytömegű polgári kori anyagoknak rendszerezése, amelyeknek eredeti numerikus rendje sem az ügyviteli, sem a tudományos kutatás igényeinek nem felel meg. Emellett levéltárainkban egyre-másra kerültek feldolgozásra olyan fondok, amelyeknek segédletei elpusztultak, erősen meghiányosultak vagy ma már csak nehezen használhatók. Más esetekben az eredeti irattári rendet, mivel az a szerv hivatali felépítését, működését és ügyköreit egyáltalán nem tükrözte, célszerűtlen lett volna visszaállítani. Ilyen s hasonló esetekben egyre inkább felvetődött egyes fondok iratai tárgyi rendezésének, illetve átrendezésének szükségessége. A probléma átfogó vizsgálatára az Osztály 1959-ben ankétot rendezett, amely elvetette azt a korábbi levéltári felfogást, hogy a levéltáros rendezési feladata csupán az irattári rend rekonstruálása lenne. Mintegy évtizede tehát elvileg elfogadtuk azt a rendezési alapelvet, hogy a levéltárban az egyes fondok végleges belső struktúrájának kialakításánál az eredeti irattári rend megőrzése vagy maradéktalan helyreállítása csak akkor indokolt, ha ez a rend mind a tudományos, mind a gyakorlati szempontoknak megfelel. Ugyanakkor azt \