IRATANYAG HASZNÁLATA - Kutatás, tájékoztatás, ügyfélszolgálat
Cseh Gergő Bendegúz - Köbel Szilvia (szerk.): A GDPR és a levéltárak - különös tekintettel a totalitárius rendszerek irataira, ÁBTL, Bp. 2021. - Haraszti Viktor: Levéltári kutatás, publikáció. Korlátok és lehetőségek az adatvédelem primátusában
120 ■ Haraszti Viktor számára ismert a védett időkörön belüli iratanyagban a keresendő személy, úgy az iratanyag részére még anonimizáltan sem adható ki. A védelmi idő elteltéről meggyőződni a levéltári anyag alapján bizonyosan akkor lehet, ha az érintett halálozási dátuma a levéltári anyagból hitelt érdemlően kiderül. Ilyen irattípus például a halotti anyakönyvek másodlati sorozata. Ám az esetek nagyobb részében a levéltárnak nem áll módjában meggyőződni arról, az érintett még életben van-e. Természetesen az emberi élet adta lehetőségek határát figyelembe véve, hiszen a XIX. sz.-ban született személy már bizonyosan nincs életben Magyarországon. A levéltári iratok általában egy élethelyzetet, időbeli síkbeli metszetet fednek le. így leggyakoribb esetben az irat keletkezési dátuma bizonyos. Ha az irat vagy irategyüttes (pl. egy peres irategyüttes) tartalmazza az érintett születési dátumát, akkor ehhez kell viszonyítani a védettség idejét, azaz „ha a halálozás éve nem ismert, az érintett születéstől számított kilencven év” a védelmi idő. A megfogalmazás a „nem ismert” összetételt használja, ami nem jelenti azt, hogy az érintett elhalálozott, hanem azt, hogy nem ismerjük. „Ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, a levéltári anyag keletkezésétől számított hatvan év” a védelmi idő. Ha a halálozás évétől számítjuk a harminc évet, az valójában azt feltételezi, hogy az átlag magyar állampolgár - akinek a levéltéri anyagból szinte kizárólag a születési dátuma lehet ismert - 60 éves korában elhalálozik, majd így harminc évvel halála után bárki hozzáférhet a személyes és különleges adatokat tartalmazó irataihoz. Ezen segít a születéstől számított 90 éves kiegészítő szabály, védelmi idő. A NAIH határozata szerint „az Ltv. 24. § (2) bekezdés a) pontja szerint akkor kutatható valamely, személyes adatot tartalmazó levéltári anyag, ha a kutatás anonimizált másolattal is megvalósítható.” Eddig a jogszabály szövege, innentől a NAIH levéltár felé történő kötelezése:„Ebben az esetben valamennyi olyan személyes adatot ki kell takarni a levéltári anyagból, amely alapján az érintett kilétére következtetni lehet. Az Ltv. 24. § (2) bekezdés a) pontja nem alkalmazható abban az esetben, ha a kutató előtt kifejezetten ismert a levéltári anyagban szereplő személy kiléte, így például ha a kutató meghatározott élő természetes személy levéltári anyagába kér betekintést.” A levéltár álláspontja ebben a kérdésben az első pillanattól kezdve ugyanaz: a levéltárnak az Ltv. nem biztosít mérlegelési jogkört - ha a kutatás anonimizált másolattal megvalósítható, akkor a kutatónak ki kell adni az iratanyagot. Legfőképp nem lehet előírás egy olyan szabály, amely a kutató tudatában lévő információkat is figyelembe venné a kutatás megvalósításánál. Gyakorlatban egy nagykaput bezárnánk, és egy kiskaput kinyitnánk, hisz elég volna a kutatónak
