IRATANYAG HASZNÁLATA - Kutatás, tájékoztatás, ügyfélszolgálat
Kutatási szabályok - Reisz T. Csaba: Kutatási szabadság és annak korlátai a magyarországi levéltárakban (1945-től napjainkig). Levéltári Szemle, 64. (2014) 4. 5-25.
Kutatási szabadság és annak korlátái a magyarországi lev é It ár a kb a n 5.2. A^ irat keletkezési ideje A levéltárban őrzött iratanyag kutathatóságának egyik fő korlátja annak keletkezési ideje. Ezt vagy a nemzeti történelem sorsfordulóit tükröző abszolút dátumokhoz (1867, 1895, 1918, 1919, 1938, 1939, 1945, 1956), vagy a keletkezéstől eltelt időhöz igazítottan állapították meg (20, 30, 50, 60, 70, 75, 90, 100 év). A szabályozás kezdetén a nagyobb általános védelmi idő (50 év) volt jellemző, ugyanakkor a politikai rendszerváltás miatt az egészen fiatal iratokhoz is hozzá lehetett férni. Később a 30 éves általános korlátozás vált uralkodóvá, de az iratok tartalma alapján ez a védelem sokszorosan is kiterjedhetett. Különös eltérés az általános 30 éves védelmi időtől a jelenleg hatályos levéltári törvény azon rendelkezése, hogy az 1990 előtt keletkezett iratokat csak 15 évig tartotta védendőnek, vagyis a rendszerváltás előtti iratanyag ma szabadon kutatható. (Az persze más kérdés, hogy a pártiratok, amelyek számos szenzitív személyi adatot tartalmaznak, nem védendők-e az általános védelmi idők szerint? Ezt a kérdést azonban inkább fel sem teszik.) 2013-ban vezették be az állami anyakönyveknél a születési adatokra vonatkozó 100 és 75 éves védelmi időt, ez a személyes adatokra vonatkozó klasszikus trichotóm védelmi időt (30—90—60 év) egyetlen dokumentumtípus adataival áttöri. Ennek szakmai távlati következményei még nem láthatók. 5.3. Magáncél Magán személyként, vagyis nem szakmai feladatvégzésként, professzionális kutatóként végezni levéltári kutatásokat soha nem volt könnyű feladat. Nemcsak azért, mert kevés idő állt a kutató rendelkezésére, és bizonyos szakmai fogásokat saját magának kellett — saját hibáiból okulva — megtanulnia. E kutató típus nem volt a levéltárak kedvelt ügyfele, mert sokat kellett vele foglalkozni, és könnyen lehetséges volt, hogy kutatásainak eredménye csak saját asztalfiókjának írt feljegyzésekből állt. Kezdetben (1947) a magánszemély kutatása elé nem gördítettek különösebb akadályt, de az ingyenesen végezhető tudományos kutatással szemben díjat kellett fizetnie, és az újabb iratok megtekintését nem engedélyezték neki. Engedélyt a levéltárvezetőtől kellett kérnie, zárt anyagban nem, de más iratanyagban szabadon kutathatott (1950). 1953-ban már teljesen megtiltották a magánérdekű kutatásokat, 1955-ben a zárt iratanyagban tiltották a kutatást, ezt a szabályozást 1960-ban is megerősítették. 1962-ben a belügyi és rendőrségi iratokból való felvilágosítás nyújtása volt szigorúan tilos magánfelek számára. 1964-ben a középiskolásokkal együtt zárták ki a magánkutatókat a levéltári kutatásokból, és míg előzőeket legalább a könyvtárba visszaengedték, a magánkutatók kizárása fennmaradt. A másodrangú kutatói státusz 1971-re oldódott, amikor a LUSZ a levéltári kutatást többek között úgy definiálta, hogy az adatok feltárása magáncélok kielégítése céljából. A későbbiekben nem a magánkutatók lehetőségeinek korlátozását tartalmazta a jogi szabályozás, hanem inkább a tudományos kutatók privilégiumait rögzítette, és ez a megközelítés a hatályos levéltári törvényben is megmaradt. Nagy kérdés, hogy vajon szükséges-e a tudományos kutatók ilyen kiváltságokban való részesítése, nem demokratikusabb-e a jogokat minden kutatóra kiterjeszteni? 21
