IRATANYAG HASZNÁLATA - Kutatás, tájékoztatás, ügyfélszolgálat
Kutatási szabályok - Horváth J. András szerk.: A levéltári kutatószolgálat ma - kérdések, feladatok, tendenciák. Kerekasztal-beszélgetés. LSZ 58. (2008) 2.
Mózessy: Meg kell értetni a kutatóval, hogy nem mindenhez férhet hozzá. Azt szoktam mondani, hogy ön engedné nekem, hogy a naplóját nézegessem? Általában itt meg is áll a történet; ezt többnyire meg szokták érteni. Horváth: Pedig ez nem ennyire egyértelmű... Mózessy: Egyébként nem szabályozatlan a kérdéskör, hiszen az egyházi levéltárak rendelkeznek kutatási szabályzattal, amely a szakfelügyeleten hozzáférhető. Lehet arról tájékozódni, hogy ki mit enged. 1995-ben a püspöki, érseki levéltárakra nézve egységes szabályozás lépett életbe. Ezt a püspökkar gyűjteményi szerve, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ készítette el, hogy ki milyen módon léptette életbe, és milyen formában hozta nyilvánosságra, az már eltérő volt. A kutatási forgalomból kivonták az 50 évnél nem régebbi iratanyagot. Ez kissé szigorúbb, mint a köziratokra vonatkozó állami szabályozás. Bizonyos irattípusok esetében ettől eltérő kutatási határok léteztek: anyakönyveknél 90 év, szentszéki ügyeknél 100 év, perszonális iratok esetében 70 év, de kimondta a szabályozás, hogy a fenntartó 1.: hozhat más korlátozást is,... Horváth: ...hoz is....! Mózessy:...illetve 2.: bármilyen tilalmat esetileg meg is szüntethet. Ez volt a helyzet 1995-ben. A gyakorlat megmutatta a problémákat: az egyik egyházmegyében a főpásztor engedte az 50 évnél fiatalabb iratanyag kutatását, a másikban nem. Felvetődtek új kihívások, mint pl. a digitális másolatok kérdése. 2004-ben megindult egy mozgás közös, modernizált kutatási szabályzat létrehozása érdekében. Nem járt sikerrel, az egyházjog ugyanis az egyes püspökök kompetenciájába sorolja a gyűjteményi ügyeket. Született azonban egy irányelv-csomag a kutatási szabályzatok készítéséhez; illetve egy elkészültét afféle mintaszabályzatként köröztettek az egyházmegyékben. Nálunk kutatást elutasítani nem nagyon kellett. Azt tapasztalom, hogy helytörténeti kutatások esetében gond nélkül fel szokták oldani az 50 éves korlátozást. Nehézséget a boldoggá avatások, szentté avatások előtörténete okoz, bármilyen furcsa, ezek élő ügyek, nem lezártak. Horváth: No és mi a helyzet a plébániákon? Mózessy: A plébánia iratanyaga magánirat, a plébániai irattár nem nyilvános magánveléltár. Nem várható el a plébánostól, hogyha van 4-5-6 faluja, vagy akár csak egy, de már nyolcvan év fölött van -, hogy ö levéltárosként is fogadja az odalátogatót. Mi általában megpróbálunk közvetíteni és adott esetben elhozzuk az iratanyagot. Nálunk azután rendezett körülmények között az kutathatóvá válik. Horváth: Úgy vélem, nem vagyok teljesen egyedül azzal, hogy kissé abszurdnak érzem azt a szemléletet, amely a magyar nagyegyházak történeti szerepét pusztán civil, magántényezőként fogja fel. Ez egyszerűen tévedés. Mózessy: Az egyház nem örült annak idején a „nyilvános magánlevéltár” terminus technicusnak. Küzdött azért, hogy legyen „egyházi levéltár” kategória, ám ezt akkor lesöpörte a törvényalkotó. Reisz: A z egész levéltárügynek van egy nehéz feladata: elfogadni a magántulajdon létét. Ezt nekünk is tudomásul kell vennünk, akiktől visszakérnek letéteket, különféle dokumentumokat. Fájó szívvel, de oda kell adnunk, ha elfogadjuk a magántulajdon létét. Horváth: Hát igen, de van egy történetiség is, nem? Reisz: Hasonló természetű kérdés, amit szintén — úgy vélem — föltehetünk, hogy miért nincs minden, a magyar történelemben meghatározó szerepet játszott csoportosulásnak levéltára? Kiknek nincsen még levéltára? A pártoknak. A pártok a dokumentációs hagyaték biztosítása vonatkozásában ma bármit megtehetnek; nem kell a saját anyagaik35
