LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Levéltári napok, konferenciák - Bojtos Gábor: Beszámoló a XIV. Jász-Nagykun-Szolnok megyei levéltári napról. LSZ 61. (2011) 4.

H írek terhek, a társadalom elnyomorítása váltották ki. Ma már tudjuk, hogy a 17—18. század fordulójának konfliktusai a Magyar Királyság rendi-nemesi jellegű közjogi, közigazgatási és katonai struktúrájának megújítása körül zajlottak, amely a rendek és a központi (királyi, Habsburg) hatalom között éles politikai küzdelemben öltött testet. Az oszmánok ellen aratott katonai sikerei tetőpontján Bécs elérkezettnek látta az időt, hogy a Magyar Királyságban megerősítse és kiterjessze a központi kormányszervek hatalmát. Az ország politikai vezetőrétegének zöme a vármegyei köznemességgel egyetemben ezt a rendi jogok és a magyar kormányszervek elsorvasztására, a királyság maradék állami önállóságának felszámolására való törekvésként értékelte. Czigány István beszélt a további problémákról is; többek között arról, hogy a királyi (Habsburg) kormányzat központosítási szándékai mellett a korabeli magyar társadalmat is mély válságok szabdalták. A földesurak és jobbágyok közötti viszony egyre feszültebbé vált, mert a nemesség jelentős része, kihasználva az agrár- és hadi konjunktúrát, megnövelte a parasztok járadékait, pénz- és robot szolgáltatásait, amelyet csak súlyosbítottak a törökelleni háború amúgy is tetemes terhei. Emellett továbbra is kibékítheteden ellentét és gyűlölet feszült a protestáns és katolikus felekezetek között, s ez tovább mérgezte a társadalmi és politikai légkört. Mindez párosult a török elleni harc során militarizálódott társadalmi rétegek helyzetének megoldatlanságával, amely a királyi és a rendi hatalomnak egyaránt gondot okozott. A katonáskodó társadalmi csoportok viszont ragaszkodtak az előző évszázadban kivívott jogaikhoz, elsősorban a katonáskodás fejében megszerzett, vagy kapott privilégiumaikhoz A törökelleni felszabadító háború befejezésekor Magyarországon tehát olyan társadalmi, politikai és gazdasági elégedetlenségek halmozódtak fel, amelyek előbb-utóbb robbanással fenyegetek, ám nem lehetett tudni, hogy az egy nemesség elleni paraszt-, vagy egy Habsburg ellenes rendi-nemesi felkelésben, vagy ezek kombinációjában valósul meg. Az ország nagy létszámú militarizált lakossága pedig olyan fegyveres erőt jelentett, amelynek csoportjaira bármely felkelésben bizton számíthattak. Összegző gondolatként elhangzott, hogy a magyarok szerencséjére III. Károly személyében olyan uralkodó került a trónra, aki spanyol királyként megtanulta a rendekkel való együttműködést, és zömében betartotta a szatmári békeegyezségben foglaltakat. Ezt Rákóczi 1712-ben maga is elismerte, de politikai elveihez ragaszkodva, a behódolás helyett az emigrációt választotta, s így a későbbi korokban a magyar szabadságküzdelem emblematikus figurájává, követendő példává vált. A két magyar főúr - Károlyi Sándor és Páljfy János — , aki „két táborban ám egy hazáért harcolt" olyan békeegyezményt kötött, amely megőrizte a Magyar Királyság állami különállásának jelentős részét, és viszonylag jó kondíciókat adott a Habsburg Birodalomba való beilleszkedésre. A béke pedig meghozta az újrakezdés esélyét a vérzivataros századok után, a békés építőmunkát, a nemzet felemelkedését. Dr. Bagi Gábor történész-muzeológus előadása Szolnok várát mutatta be a Rákócziszabadságharc idején. Az előadó elmondta, hogy Szolnok várának, várainak története nem tartozik a magyar hadtörténelem legdicsőségesebb fejezetei közé. Ismereteink szerint legkevesebb hétszer (1241, 1552, 1595, 1685, 1703, 1706, 1710) támadták különféle hatalmak katonái, és csak az 1595-ös ostrom végződött a védők - ekkor épp a törökök - sikerével. Szolnok - európai viszonylatban korszerűden és kicsiny — vára a török kiűzése után a Közép-Tiszavidék egyetlen erősségeként került volna fejlesztésre, de ezt az újabb háborúk megakadályozták. A kurucok először 1703. szeptember 21-én vették be, majd az erőd megerősítéséhez kezdtek. 1704-ben Rákóczi a vár kibővítése mellett döntött, de a több mint két évig tartó munka a kuruc erődítési törekvések egyik legnagyobb csődjének bizonyult. Az erőfeszítések ellenére nem sikerült Szolnokot védhető állapotba hozni, ezért 1706. szeptember elején Károlyi Sándor tábornagy a császáriak támadása miatt a várat és a várost felégette. Rabutin tábornagy csapatai viszont alig egy hét alatt megerősítették a várat, ám 1707 elején végül ők is lerombolták, őrségét kivonták. 1710 tavaszán Rákóczi a vár felépítése mellett döntött, a korábbinál jóval kisebb, nem reguláris ostrom elleni védelemre alkalmas erődítményt tervezve ide. Bár a munkák fél évig folytak, 1710. október 17-én Csajághy János brigadéros másfél napi ostrom után feladni kényszerült Szolnokot Cusani tábornokkal szemben. A Rákóczi szabadságharc során tehát a város négyszer cserélt gazdát, kétszer éppenséggel „tervszerűen" rombolták le, ennek nyomán a kisszámú törzslakosság is eltűnt, szétszóródott. A Rákóczi-féle várban még évtizedekig állomásozott egy kisebb őrség, míg nyomait az 1876-1878-as tiszai áradások eltörölték. 61