LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Tudományos feltárás, forráskiadványok - Takács Tibor: Sancho Pankától az álmok palotájáig. néhány megjegyzés a levéltárról. LSZ 59. (2009) 2.

Sancho Vandától a% álmok palotájáig: néhány megjegyzés a levéltárról levéltári szisztémától eltérő katalogizálást tesz szükségessé, még akkor is, ha fennáll a veszélye annak, hog}

7 a legkülönbözőbb osztályozási rendszerek jöhetnek létre és épülhetnek egymásra, vagy létezhetnek egymás mellett. Azt is figyelembe kell venni, hog}

7 úgy tűnik, a virtuális térben áramló, és archiválni kívánt információáradat ellenáll a megszervezésnek, jobban mondva a tudás hagyományos, az európai felvilágosodásban gyökerező enciklopédikus szervezési módjának.1

9

Ismételten felmerülhet tehát a kérdés: nem lenne jogos a (sokkal inkább áramlásként, folyamatként, mozgásként, semmint statikus valamiként felfogott) tudás mai állapotának inkább megfelelő klasszifikációs módokon elgondolkodni? És ha valaki elgondolkodik az archívumról mint intézményről (és jelzi, hogy az azok felépítését meghatározó kánon már régen a múlté), azt tényleg az egyes levéltárakkal szemben megfogalmazott kritikának, sőt a levéltárosok elleni támadásnak kell értelmezni? 3. Pierre Nora említett írásában a levéltárat körülvevő társadalmi közönyt arra vezeti vissza, hog}7 az archívum fogalma a társadalmi haszontalanság fogalmával kapcsolódik össze, hiszen egy dokumentum csak akkor lesz levéltári irat, ha elveszti — eredeti — gyakorlati hasznosságát.2

0

De mit lehet tenni ennek a vélt fogyatékosságnak a leküzdésére? Véleményem szerint mindenképpen tudatosítani kell — előbb természetesen a szakmai közvéleményben — a levéltár mint intézmény szerepét. A levéltárakat a modern államok a területükön élő népesség feletti felügyeleti igénye hozta létre, olyan más fegyelmező technikákkal és intézményekkel egyetemben, mint a statisztika, a demográfia, illetve a börtön, a dologház vag}

7 az iskola. A hatalomnak ugyanis ahhoz, hog}7 engedelmes, regulázott, „normális" alattvalói legyenek, mindenekelőtt polgárainak a megfigyelésére és nyilvántartására volt szüksége, így egy-egy személyről a korábbi évszázadokhoz képest óriási mennyiségű feljegyzés keletkezett. A regulázott testek iránti hatalmi igény ugyanakkor az individualizációt is erősítette, hiszen az egyes személyek éppen a róluk felhalmozott, életüket — persze eg}7 meghatározott intézményi nexusban — dokumentáló feljegyzések révén váltak a hatalom által is megkülönböztethetővé.2

1

Bár kétségtelen, hog}

7 ez a folyamat közvedenül nem a levéltárak, hanem az irattárak létrejöttét mutatja, ám az ekként felhalmozódott iratok, dokumentált élettörténetek idővel archívumokba kerültek. Az irattár és levéltár elválása következtében persze ez utóbbi fegyelmező funkciója sokkal rejtettebb, kevésbé nyilvánvaló, ez vezet aztán a „haszontalanság" képzetéhez. A levéltár más szempontból is fontos szerepet töltött be a modern nemzetállamokban, konkrétan a modern nemzet megteremtésében. A 19. századtól, a modern szaktudományos történetírás kialakulásától kezdve, a nemzeti történelem és a nemzeti emlékezet tárházainak tekintették, a levéltárak — a múzeumokkal, könyvtárakkal, köztéri emlékművekkel egyetemben — a nemzetépítés eszközeivé váltak. Ebből következően nem az akkor még csak formálódóban lévő szakmai szempontok, és még kevésbé a rendszerezendő anyag, hanem eg}

7 bizonyos, az archívumnak a nemzetteremtésben kulcsszerepet biztosító diskurzus határozta meg, hogy mit tartanak megőrzésre érdemesnek (ezek lettek a „történeti értékű források"), 19

FEATHERSTONE, 2006. 595. Ld. még pl. MYERSON, 1998. Utóbbi szerző egyébként nem osztja Engel Pál véleményét, és a kérdéssel kapcsolatban nem átall olyan filozófusokra hivatkozni, mint Baudrillard, Derrida, Gadamer, Habermas, sőt Kant és Kierkegaard! 20

NORA, 2006. 6. 21

FEATHERSTONE, 2006. 591-592. 65