LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA
Tudományos feltárás, forráskiadványok - Takács Tibor: Sancho Pankától az álmok palotájáig. néhány megjegyzés a levéltárról. LSZ 59. (2009) 2.
Takács Tibor és hogy a megőrzendő anyagot milyen rendszer szerint tárolják és osztályozzák.2 2 Egyébként nem állít mást Katona Csaba sem:2 3 a kérdés csak az, hogy akkor miért és miben vitázik Ernsttel (és Gyánival). Bárhogy is van, a fentiekből az következik, hogy a levéltárral kapcsolatban nem arról van szó, hogy a valóságot egy osztályozási rendszerbe foglalja, hanem „kezdettől fogva a feljegyzett valóság előzetes raszterét alkotja".2 4 Miután a levéltár tudást konstituál,2 5 ezért válhat az archívum — a konkrét iratőrző hely fogalmától elszakadva — a tudás rendjének metaforájává olyan gondolkodóknál, mint pl. Foucault vagy Derrida. De térjünk vissza a megőrzendőre és a kidobandóra. Amíg a 19. században még egyértelmű volt, hogy a nemzeti történelemre vonatkozó, a nemzetállam által termelt dokumentumok megőrzése a cél, addig — mint arra Nora is rámutat — a 20. és a 21. század ebből a szempontból (is) az elbizonytalanodás időszaka: manapság nem tudjuk, hogy mi a megőrzésre érdemes, mi alapján alkotnak rólunk képet utódaink, ezért igyekszünk mindenre emlékezni és emlékeztetni, azaz mindent megőrizni. Korunk uralkodó irányelve, Irving Velody megfogalmazásában: „to be is to record".26 (A 18-19. századra még sokkal inkább a to be is to be recorded volt a jellemző.) A levéltárnak emlékezeti helyként betöltött funkciója ilyesformán kibővült. A hivatalos történetírás egyeduralmának a megrendülésével nemcsak a történelem pluralizálódott, hanem a hozzáférésének a módozatai is, teret adva az alternatív emlékezeteknek: miután az államtörténet-írás többé nem tarthat igényt a kollektív emlékezet kizárólagos képviseletére, a levéltár a nemzeti mellett a regionális, helyi és személyes emlékezet „helyévé" is vált.27 Pierre Nora megfogalmazásában: „A levéltár valójában találkozási pontja és küzdőtere kortárs emlékezetünk két formájának, a megélt és a dokumentált, közvetett és közvetített, direkt és indirekt, tanúságtevő és tudományos, élő és rekonstruált, »forró« és »hideg« emlékezetének."28 A levéltár tehát emlékezet- vagy történelempolitikai értelemben is hatalmi intézmény. „A polgárháborúk és nemzetközi konfliktusok, a magánjellegű vagy titkos manipulációk során — írja Derrida — előszeretettel, körmönfontan használják fel azokat [ti. az archívumokat]. Sohasem mondhatunk le róla — ez maga a tudattalan —, hogy megszerezzük a dokumentum, annak birtoklása, visszatartása vagy értelmezése fölött gyakorolt hatalmat."29 Ezért döntő kérdés, hogy ki gyakorol felügyeletet a levéltárak felett: ez nem pusztán igazgatástechnikai avagy „szakmai", hanem nagyon is hatalmi kérdés. A levéltárak áttelepítésével az anyag és az ahhoz való hozzáférés feletti ellenőrzés kikerül az azt keletkeztető közösség kezéből, hiszen elég csak arra gondolni, hogy a fizikai távolság önmagában megnehezíti az ebből a közösségből érkezők számára az ott folytatandó kutatást.3 0 Ezért nem pusztán technikai vagy pénzügyi, hanem identitás-probléma pl. a megyei levéltári rendszer esetleges „régiósítása", még akkor is, ha a levéltári anyagot fizikailag nem is vonnák össze a régióközpontokban. * * * 22 Uo. 592-593.; BROWN-DAVIS-BROWN, 1998. 25. skk. Vö. GYÁNI, 2008. 5. 23 KATONA, 2009. 32. 24 ERNST, 2008. 115. (Kiemelés tőlem —Т. T.) 25 Uo. 122. 26 VELODY, 1998. 13. 27 ERNST, 2008.108. 28 NORA, 2006. 5. 29 DERRIDA, 2008.11. 30 FEATHERSTONE, 2006. 592. 66
