LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Tudományos feltárás, forráskiadványok - Takács Tibor: Sancho Pankától az álmok palotájáig. néhány megjegyzés a levéltárról. LSZ 59. (2009) 2.

Takács Tibor Úgy gondolom, nem járunk messze az igazságtól, ha a választ a történeti megismerés lehetőségét, minőségét ért kihívások körül keressük. A 19. században kialakuló szaktudományos történetírás nemcsak a történész identitását biztosította (ő, csakis ő hivatott a múltról beszélni, mert ő rendelkezik azzal a szakmai tudással, ami lehetővé teszi annak „feltárását", az ahhoz való hozzáférést), hanem a levéltárosét is: ugyanis ő, az ő munkája biztosítja a múlt „feltárásához" az alapanyagot, a történeti forrást. Utóbbi jogosan érezheti úgy, hogy nélküle nem jön létre történeti tudás. Logikusnak tűnik, hogy saját szerepének leértékelődéseként fogja fel, ha azt olvassa, hogy a levéltár csupán „a múlt valóságának az egyik lehetséges értelmét (vagy inkább értelmezését) megalapozó tanúságtétel".7

A levéltári iratok történeti értékének relativizálása azonban nem a levéltár negligálását jelenti, hanem csupán azt, hogy a történeti tudásnak rengeteg más, a levéltárakon kívüli forrása is lehetséges, bár kétségtelen, hogy a levéltárakban őrzött és kezelt dokumentumok továbbra is kitüntetett szereppel bírnak. Mint ahogy a levéltári forrásoknak a pozitivista kánontól, a forráskritikai módszertől eltérő, másféle olvasásának a követelménye sem csökkenti a levéltár mint intézmény szerepét és jelentőségét. Hiszen nem másról van szó, mint csupán annak a tudatosulásáról, hogy a — mondjuk így — levéltári tényt nem azonosíthatjuk automatikusan a történelmi ténnyel. Egészen más a helye, szerepe a dokumentumoknak a levéltári közegben, a fondok és állagok rendszerében, mint egy történeti munkában. Utóbbiban (akár egy forrásközlésben is) csak „beszélő", a történész által megszólaltatott szövegek vannak, míg a levéltárban, a polcokon, dobozokban elfekvő iratok némák maradnak mindaddig, amíg a levéltáros ki nem veszi onnan őket. A történelmi tény, ismeret stb. éppen azáltal jön létre, a levéltári dokumentum azáltal válik történelmi forrássá, hogy az iratokat kiemeljük a levéltári közegből. (Egy irat pedig akkor és attól válik levéltári ténnyé, ha az eredeti hasznosságát elveszítve az archívumba kerül. Mindkét esetben tehát a kiszakításról, törésről van szó, kevésbé kontinuitásról.) A levéltár korábban elfoglalt státusának, legitimáló funkciójának megkérdőjelezése tehát nem gyengíti a pozícióját a múltról szóló diskurzusban, sőt, a használata segíthet megérteni a múlt és a jelen közötti dialektikus viszonyt, és saját helyünket ebben a viszonyban.8 Mindazonáltal, amikor történész körökben a levéltári kutatás mindenhatóságába vetett hit megrendülése tapasztalható, az ugyan érinti a levéltárat, de elsősorban mégiscsak a történelemtudomány belső ügye. A „nyelvi fordulatból", pontosabban: a források szövegszerűségének tudatosításából következő episztemológiai szkepszis ráadásul nem is hatja át a történész szakma egészét. Ebből az is következik, hogy ha néhány történész úgy is tartaná, hogy nem kell levéltárba járni, attól még nem csökkenne drámai módon a levéltárba járó hivatásos múltkutatók száma. A történettudományon belüli folyamatoknak azért sem kell kizárólagosan meghatározniuk a levéltár státuszát, mert — mint azt Nagy Sándor írja — „a hivatásos történészek [...] már korántsem alkotják a levéltárhasználók többségét".9

(Vele szemben én azért az egyetemi hallgatóként kutatókat is kollégának tekintem.) Ki vagy mi írja azt elő tehát, hogy a levéltárban kutató személynek feltétlenül történésznek kell lennie, tehát a levéltár csak a történelem szemszögéből értékelhető és értelmezhető? Ki vagy mi írja elő azt, hogy a levéltári dokumentum csak történeti forrás lehet, azaz kikerülve a levéltárból csak történeti kontextusba kerülhet? Kerülhet (ismét) hivatalos közegbe (pl. a kárpótlási eljárások során) vagy az egyéni emlékezés, a magántörténelem közegébe (pl. amatőr családkutatás 7 GYÁNI, 2008. 6. (Kiemelés az eredetiben.) 8 VÖ. BRADLEY, 1999. 9 NAGY, 2009. 25. 62