LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA
Tudományos feltárás, forráskiadványok - Takács Tibor: Sancho Pankától az álmok palotájáig. néhány megjegyzés a levéltárról. LSZ 59. (2009) 2.
Sancho Vandától a% álmok palotájáig: néhány megjegyzés a levéltárról esetén). De kerülhet akár szépirodalmi közegbe is, miáltal a levéltári irat irodalmi alkotássá válik, mint Esterházy Péter javított kiadásiban, vagy — igaz, itt „fiktív" dokumentumról van szó — Krasznahorkai László Háború és háború című regényében. A 19. századtól kezdve a pozitivista kánon a levéltár helyét a történetírás Jogtudományaként jelölte ki. Ez a Sancho Panza-féle szerep olyannyira felemelő a levéltáros számára, hogy mindenáron fenntartandónak és védelmezendőnek tartja? Nem az lenne a felemelőbb a levéltár számára, ha lerázná a történelem terhét, és — önmaga számára is! — mint levéltár lenne érdekes és fontos? Véleményem szerint a pozitivista kánontól való elszakadás éppen ettől az alávetett szereptől szabadíthatná meg a levéltárat és a levéltárost. A levéltáros már nem a történész fegyverhordozója. Ha valaki a levéltáros kollégák mellett kívánna szólni, talán ezt kellene sulykolnia. Ha valaki, mondjuk egy történész, bemegy a levéltárba, (remélhetőleg) kiadják neki a kért anyagot. Ha valaki, akár egy történész a levéltár felé sem néz, akkor mi gondja van azzal a levéltárosnak? 2. Gyáni Gábor és Katona Csaba írásának a címében is szerepel a „tapasztalat" szó, ám igazából egyik sem szentel sok figyelmet a kérdésnek, sokkal inkább csak bizonyos — vélt vagy valós — történetírói elvárásokkal foglalkoznak, illetve a levéltárral kapcsolatos történészi tapasztalatot leszűkítik arra, hogy a kutató a levéltári anyag egy bizonyos rendezettségével találkozik. De milyen tapasztalatokat szerezhet a történetíró és általában a kutató az archívumban? Elsősorban arra az élményre gondolhatunk, amely a dobozok kinyitásával, az iratcsomók felbontásával, az addig némán elfekvő dokumentumok megszólaltatásával jelentkezik a történész számára, amely azt a képzetet kelti benne, hogy magát a múltat szólaltathatja meg, hogy életre keltheti a múlt ezernyi kis darabját. Jules Michelet (akit Ranke mellett a modern történettudomány megteremtőjének tartanak) egyenesen a múltba temetett szellemek suttogását, a múlt morajlását vélte hallani a levéltár folyosóin.10 A történész emellett a magányt is megtapasztalja a levéltárban, hiszen az annak épületébe való belépése eltávolítja a jelentől, a többi embertől, attól az általában pezsgő városi közegtől, amelyben az archívum található.1 1 A levéltár ezáltal az otthon(osság) érzetét nyújtja, ami tulajdonképpen kifejezi a modern embernek a múlttal szembeni viszonyát. Steedman szerint a történész azzal, hogy a levéltárba jár, a múlt megismerésének és birtokbavételének a modernitásra jellemző vágyát fejezi ki. A múltban azt keressük, amivé válni szeretnénk, a múlt egyszerre ismeretlen, meglepetésekkel teli világ és kelti ugyanakkor az otthonosság képzetét. A történészek ezért kerestek a 19. századtól kezdve olyan kifejezésmódokat, amelyekben eltűnik a dolgok és azok képe közötti különbség, amelyben a reprezentáció (a történelem) maga a dolog (a múlt „úgy ahogy az megtörtént"). Ám az, amit keresünk, természetszerűleg már elveszett (elmúlt), így nem is található. Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem találunk, ám az már más, a kutatás által konstruált valami lesz.1 2 Bárhogyan is van, a történész a levéltári dokumentumokra hagyományosan nemcsak mint a múlt rekonstruálásának eszközeire tekint, hanem mint magának a múltbéli valóságának a hordozójára is, aminek következtében a levéltár fétissé, az elveszett dolog freudi értelemben vett helyettesítőjévé válik, egyszerűen azért, mert a múlt valósága a jelenben nem tapasztalható meg újra. Fétisként a levéltár a múlt „tapasztalatát" kínálja, élményt, amely azon a feltétele-10 STEEDMAN, 1998. 68-69.; ERNST, 2008. 120-121. 11 STEEDMAN, 1998. 70-71. 12 Uo. 72-74. 63
