LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA
Oktatás, művelődés, levéltárpedagógia - Zsoldosné Olay Ágnes: A levéltárak és a történelemtanítás. • 1988. [LSZ 1988/4. 48-58. p.]
da anyagából kiderül, hogy a körök csak ott működnek jól, ahol meg tudták nyerni a történelemtanárok támogatását. 2 f) Az 1970-es években történészek és neves társadalomtudósok bevonásával került sor az iskolai történelemtanítás tartalmi és metodikai reformjára. A tartalmi megújulás alapelveit Berend T. Iván fogalmazta meg, koncepciója integrált történelemtanítás néven vált ismertté: „A történelem leszűkített értelmezésével szemben a történelem tantárgynak ... integrálnia kell a közgazdaság, a demográfia, a régészet, a szociológia, a nyelvészet, a néprajz, a technika-, tudomány-, filozófia-, eszme- és vallástörténet stb. legfőbb eredményeit. Ennek során bepillantást kell adni a tudományok kutatásának módszereibe is." 3 A metodikai megújulás lényege: olyan módszeréknek, módszervariációknak kell elterjedni a történelemtanításban, amelyek a megismerés útján vezetik végig a tanulókat az eredeti dokumentumoktól a nagy összefüggésekig, törvényszerűségekig. 4 Az új alapelvekre épültek az 1978-tól bevezetett tantervek, amelyekben megfogalmazódik a helytörténet tanításának fontossága és a forrásmegőrző intézményekkel kialakított kapcsolat szükségessége: „Különös jelentősége van a múzeumi, könyvtári és levéltári anyag felhasználásának. Vagy ezeket a forrásanyagokat kell bevinni a tanórára, vagy a tanulókat elvinni oda, ahol a forrásokat őrzik és feldolgozzák." 5 Az új tantervek bevezetése óta a tartalmi vonatkozások nagyjából stabilizálódtak, az integrált történelemtanítás elfogadottá vált, ám a metodikai megújulás túlzásokkal indult: „A tanórai ismeretszerzésnek egyre inkább a történész műhelymunkájára (!?) kell emlékeztetnie" — fogalmazta meg a tantárgyi útmutató.6 A túlzások lekoptak, de az alapelv megmaradt: már nemcsak arról van szó, hogy a tanulók — a megismerés empirikus útját járva — önálló munkával tárjanak fel egyes dolgokat, hanem arról is, hogy magát a megismerési, informálódási folyamatot kell begyakorolniuk a történelemórákon. Ez témánk szempontjából nagyon fontos, mert ha ia történelemtanítás egyik fő célja az, hogy a diákok megtanuljanak elemezni, informálódni, ítéletet alkotni, s ha emellett történelmet akarunk tanítani, akkor egyre fontosabbá válik az eredeti dokumentumokkal végeztetett munka, mert a gyakorlatot csak ezen keresztül szerezhetik meg. g) Az új alapelvek meghirdetését követte a „Történelemtanítás és ..." konferenciák sorozata. Ezek nyitányát jelentette a „Történelemtanítás és múzeum" (Debrecen, 1975) és a „Történelemtanítás és levéltár" (Kaposvár, 1976) konferencia. A debreceni konferencia anyaga könyv alakban is megjelent, s így eljutott a történelemtanárokhoz. A kiadványt 1981-ben egy újabb követte: a Múzeumpedagógiai segédkönyv, amelyben több tanulmány taglalja a múzeumok és a különböző korú gyerekek lehetséges találkozásait.7 A jó indítás folytatásaként azóta is több cikk és tanulmány jelent meg a múzeumok és a történelemtanítás kapcsolatáról. A kaposvári „Történelemtanítás és levéltár" konferencia visszhangja jóval szerényebb volt; két legfontosabb előadását a „Történelemtanítás" közölte.8 Szabolcs Ottó megnyitó előadásában a metodikai megújulás szellemében elemezte az eredeti dokumentumok felhasználásának szükségességét a történelemtanításban. Kitért arra, hogy a történelemtanítás „hiánycikke" a jelenségekkel való közvetlen találkozás, hiszen a múlt egyedi és megismételhetetlen. A múzeumok és a levéltárak ezt a „hiánycikket" pótolhatják. Beszélt a kialakulóban levő múzeumpedagógiáról, feltéve a kérdést: szükség lesz-e levéltár-pedagógiára. Végül kiemelte a helytörténeti olvasókönyvek fontosságát. Kanyar József, a kaposvári levéltár igazgatója, a „Harminc nemzedék val-49