LEVÉLTÁRI ÁLLOMÁNY GYARAPODÁSA, CSÖKKENÉSE

Künstler Ferenc: Az irattári eredetű anyag gyarapításának főbb jellemzői a tanácsi levéltárban. • 1987. [LSZ 1987/3. 3-14. p.]

nyék és a vállalatok esetében is. (A levéltár őrizetében levő középiskolai iratok évköre 1955-tel, a vállalatoké 1963-mal zárul.) Az elénk táruló helyzetkép legszembetűnőbb tanulsága kétségtelenül az, hogy a tanácsi levéltárak minden érzékelhető gondjuk — elsősorban az általánosan jelentkező krónikus raktárhiány — ellenére az elmúlt két évtizedben igen tekintélyes mennyiséggel, mintegy 30 000 fm-rel gyarapították iratanyagukat. A tanácsi levéltárakban őrzött forrásanyag terjedelme ma már 132 605 fm, amiből 40,3%-ot a szocialista korszak levéltári anyaga tesz ki. Ennek ellenére e korszak 1972-ig terjedő forrásbázisa még közel sem teljes. (A hiányokat az egyes levéltárakban levő anyag évköradatai jól érzékeltetik. A levéltárérett iratok átvételében kimutatott elmaradás kb. 60 000 fm-re becsülhető.) A szakmán kívül állóktól ugyanakkor elég gyakran hallhatunk olyan véleményt, hogy ezek irreálisan magas számok. Az ilyen jellegű megjegyzések mintegy jelzik azt a bizonytalanságot, amely a jelenkori iratok levéltári gyűjtésének megítélése, fontosságának elismerése körül évtizedek óta tapasztalható. Jogszabályaink a levéltárakat az irattári eredetű anyag meghatározott körének átvételére kötelezik, önálló döntési jogkörük elvileg abból áll, hogy az átvételi kötelezettség alá eső irategyütteseken túl, az általuk még értékesnek ítélt iratokat is átvehetik. Még a gyűjtési rangsor felállítására is — évtizedek óta — a rendkívül szűkös raktározási feltételek miatt kényszerülnek. Ezt egyébként többségükben jól és átgondoltan oldják meg, amit az egyes intézmények gyűjtőmunkájáról adott áttekintés bizonyít. Az átvételeknél általában a tanácsi szervek iratai élveznek elsőbbséget, miközben egyéb, történeti forrásértéküket tekintve ugyancsak kiemelkedő szervcsoportok iratanyagának beszállítása évtizedes lemaradásban van. (Itt megemlíthetjük a jogszolgáltatási és gazdasági szerveknél vagy az intézeteknél, intézményeknél felhalmozódott, aggasztó mennyiségű iratátvételi hátralékot.) A begyűjtési rangsort sok esetben viszont az iratmentésből fakadó kényszer is befolyásolja (például a mezőgazdasági termelőszövetkezetek esetében). Ideje elgondolkoznunk azon, hogy milyen félreértésből táplálkozik az a lappangó előítélet, amely megkérdőjelezi a levéltárak iratértékelő munkájának, gyűjtőtevékenységének helyességét. A levéltári" gyűjtőmunka tartalmi követelményeinek meghatározásában a magyar levéltárügy első átfogó szabályozása óta kimutatható némi ellentmondás. Az 1950. évi 29. sz. tvr.-rel egybehangzóan törvényes előírásaink ma is úgy rendelkeznek, hogy minden történeti értékű irattári anyagot, amelyre az ügyvitel érdekében már nincs szükség, az illetékes levéltárban kell elhelyezni. Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy a levéltárakba csak történeti értékű iratok kerülhetnek, ahol azok szakszerű őrzését, feltárását és a kutatás számára történő rendelkezésre bocsátását kell biztosítani. Az 1950. évi tvr. nyomán kiadott 185/1951. (X. 23.) MT sz. rendelet viszont arra kötelezte a levéltárakat, hogy a szervek, keletkezésük után 5 évvel selejtezés alá vont iratanyagának fennmaradó részét 1 éven belül őrizetükbe vegyék. A rövid irattári őrzés utáni levéltári beszáll ítás elrendelésével azonban gyakorlatilag átmeneti levéltári, gyakran egyenesen irattári feladatok ellátására kényszerültek az erre a funkcióra sem személyi, sem tárgyi feltételeiket tekintve nem alkalmas levéltárak. Ez a későbbiekben annyit változott, hogy a 45/1958. (VII. 30.) Korm. sz. rendelet szerint az irattári őrzés az iratok keletkezésétől számított 10 évnél, a 30/1969. (IX. 2.) Korm. sz. rendelet értelmében pedig 15 évnél rövidebb nem lehet. 11