Levéltárak működéséről szóló intézkedések, tervezetek, értékelések
Hermann István (szerk.): Magyarország levéltárai, 2014. MLE, Bp. 2015. - A Magyarországi Református Egyház Levéltárai (Hudi József—Szabadi István)
Az autonómiát élvező kollégiumok működését törvényeik szabályozták, melyeket szükség esetén időről időre megújítottak. A pápai kollégium első törvénykönyvét 1585-ben, a sárospatakiét 1621-ben, a debreceniét 1588 előtt fogadták el, de utóbbi szövege nem maradt fenn. Egyes rendelkezéseit az 1657. évi törvény őrizte meg. A kollégium, a diákönkormányzat (coetus) iratait rendszerint a diákönkormányzat vezetője, a legtehetségesebb diákok közül kikerülő senior gondozta. Mivel a senior kezelte a coetus vagyonát, pénztárát, a diák tisztségviselők közül neki keletkezett a legtöbb irata. Általában a kollégiumi könyvtáraknak is volt diák könyvtárnoka, de a bibliotéka igazgatását egy-egy professzorra bízták. A külföldi egyetemet végzett tudós lelkészek, professzorok némelyike kiterjedt hazai és nemzetközi levelezést folytatott, személyes irataiknak azonban elenyésző töredéke maradt fenn. A 18. században az irattermelés megnövekedése következtében előbb egyházkerületi, később egyházmegyei szinten vált szükségessé az iratok rendezése és állandó elhelyezése. (A községekben, városokban a mindenkori lelkész gondoskodott az iratok őrzéséről.) A rendezést többnyire e célra kinevezett, lelkészekből és jogvégzett világiakból álló bizottságokra bízták. A 19. századtól a kollégiumok anyagának rendezését a professzorok a teológushallgatók bevonásával végezték. A katalógusok készítése, a selejtezés, valamint a levéltári és könyvtári anyag szétválasztása folyamatos munkát jelentett. Az egyházkerületi levéltárakban a levéltárnok mellett egy-két levéltári tiszt és jó esetben öt-hat írnok (skriba) dolgozott. Felismerték a helyhez kötött rendszer tarthatadanságát, elvégezték az iratok első átfogó rendezését, elkészítették az első betűrendes és tárgyi mutatókat. A rendezések nyomán kéziratos jegyzékek (elenchusok), segédletek keletkeztek. Sárospatakon pl. Zsoldos Benő kollégiumi tanár 1890—1912 között könyvtárosi szemlélettel rendezte a kollégiumi és egyházkerületi iratokat, melyekhez hely-, név- és részben tárgykatalógust is készített. Az első nyomtatott repertóriumok a 19. század második felében jelentek meg. Liszkay József pápai lelkész 1875-ben úttörőnek számított, amikor önálló kötetben kiadta az általa rendezett pápai egyházközségi levéltár 1510 és 1811 közti okmányainak regesztáit. Míg korábban ládákban tárolták az iratokat, a 18. században az egyházkerületek, később az esperességek is fiókos szekrényeket készíttettek a levéltárak számára. Mind a kollégiumi, mind az egyházkerületi levéltári anyag a kollégiumok 1—2 szobájában elfért. Az egyházkerületek a kiegyezés korában már arra törekedtek, hogy az egyházkerületi és kollégiumi levéltárakat egyesítsék. Önálló levéltárépületet csak a 19—20. században alakítottak ki, illetve építettek. Pápán például a kollégium udvarán dr. Antal Géza püspök 1934-ben építtette meg az egyházkerületi archívum földszintes épületét. A levéltárak fenntartásáról, a levéltárügyről a 20. század első felében is az egyház illetékes szervei gondoskodtak. A levéltári munka szakszerűbbé tétele érdekében az első önálló magyar levéltári kiadványt (útmutatót) id. Révész Imre (1826—1881) tiszántúli egyházkerületi levéltáros (1867—1881) adta ki Debrecenben „A levéltárak megóvásáról, és rendezéséről, fő tekintettel a magyar protestáns egyházi levéltárakra” címmel (1868). Révész az általa rendezett anyaghoz ma is jól használható betűrendes és tárgyi mutatókat készített. Az egyházkerület legrégebbi jegyzőkönyveihez időrendi mutatót készített, mely halála után (1894) két füzetben jelent meg. A kollégiumi levéltárat Balogh Ferenc rendezte, első segédlete 1904-ben látott napvilágot. Nagy változás volt, amikor a 20. század elején a kerületi és kollégiumi levéltárak megnyíltak a nagyközönség, illetve a kutatók előtt. Az első egyházkerület-történeti összefoglalók már az első világháború előtt megjelentek. Jelentős előrelépésnek számított, hogy az Egyetemes Konvent 1935-ben ifj. Révész Imre (1889—1967) teológiai tanár, későbbi püspök elnökletével levéltári bizottságot hozott létre, amely korszerű segédleteket dolgozott ki. Az egyházkerületek megbízásából az Egyetemes Konvent 1938-ban léptette életbe a levéltári szabályzatot, 1940-ben a másolási és kutatási szabályzatot. Ezek elkészítésében dr. Szabó Istvánnak, a Magyar Országos Levéltár munkatársának, agrártörténésznek és dr. Miklós Ödön nagycsepelyi lelkipásztornak, egyháztörténésznek volt kiemelkedő szerepe. A szabályzatok végrehajtási utasításául Szabó István 1941-ben „Levéltári útmutató” néven jól használható segédletet állított össze, amely a levéltárak kezelésének elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyalta. A levéltári szabályzat lehetővé tette, hogy az előírásoknak meg nem felelő levéltárat, illetve annak régebbi anyagát az egyházkerületi levéltár, mint gyűjtőlevéltár letétként átvegye. Előremutatónak számított, hogy a levéltárat állandó őrzőhelynek tekintette, az állandó levéltárnok alkalmazását képzettségi feltételekhez kötötte. A jogszabályok gyakorlati alkalmazását azonban a háborús viszonyok nagyon megnehezítették. 1945 után a református levéltárak is bizonyos fokú állami felügyelet alá kerültek, ami a jogi szabályozásban is megnyilvánult. A levéltárakról szóló 1947. évi XXL törvény a református levéltárakat is közérdekű magánlevéltáraknak minősítette és előírta szakfelügyeletüket, de a radikális politikai változások miatt a törvény végrehajtására nem került sor. 106 107
