Levéltárak működéséről szóló intézkedések, tervezetek, értékelések
Hermann István (szerk.): Magyarország levéltárai, 2014. MLE, Bp. 2015. - A Magyar Nemzeti Levéltár megyei levéltárai (Káli Csaba)
javulásával ismét egy intenzívebb iratátvételi periódus váltotta fel, ami folytatódott a kilencvenes években, főként a csődbe ment és végelszámolt gazdasági szervek iratainak átvételével. Ez a periodicitás a számokban is kifejeződik: 1950-ben 43.645 iratfolyóméter (ifm), 1980-ban 100.650 ifm, 2001-ben 193.154 ifm, míg 2013-ban 227.612 ifm anyagot őriztek a megyei levéltárak. A (vármegyei igazgatás 18. század elejétől felerősödő egységesítése a későbbi évszázadok folyamán mind határozottabb irányt vett, így a megyei levéltárakban ettől kezdve igen hasonló iratsorozatokat találunk, mely képet csak a később, különböző okokból bekövetkezett iratpusztulások tesznek menynyiségében és minőségében különbözővé. A folyamatos, törvényileg rendelt átvételek révén kerültek/kerülnek a levéltárakba a megyei, járási, városi és községi helyhatóságok anyagai, az állami hivatalok megyei területi kirendeltségeinek iratai, a különböző szintű jogszolgáltatási és valamennyi, a megye területén működő intézmény (oktatási, művelődési, egészségügyi stb.) iratanyaga. Ugyancsak itt őrződnek a testületek és különösen az állami tulajdonú gazdasági szervek iratai is. Ezen kívül a megyei levéltárak befogadják az adott területhez kötődő jelesebb személyek és családok által keletkeztetett iratokat, továbbá az ugyanitt keletkezett, vagy az adott területre vonatkozó térképeket, pecséteket, kép- és hangfelvételeket, újabban pedig az elektronikus iratokat. Lényegében csak azokat az iratokat nem veszik át a megyei levéltárak, amelyek valamely országos hatáskörű szaklevéltár (vízügy, honvédelem, állambiztonság stb.) vagy valamely egyházi, illetőleg felsőoktatási levéltár illetékességi körébe tartoznak. Az 1995-ben elfogadott — már hivatkozott — új levéltári törvény annyiban változtatott a megyei levéltárak illetékességi körén, hogy figyelembe véve a gazdaság privatizálásával módosuló tulajdonosi szerkezetet, csak azon gazdasági társaságok iratainak további átvételét teszi lehetővé, ahol maradt valamennyi tartós állami tulajdonú részesedés. Magától értetődően valamennyi levéltár a legrégebbi iratait — amelyek rendszerint oklevelek — tartja a legnagyobb becsben. A tulajdonolt oklevelek száma szerint igen nagy eltérés mutatkozik a megyei levéltárak között. E tekintetben toronymagasan kiemelkedik Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, ahol több mint 5000 ún. Mohács előtti — vagyis az 1526-os csata előtti időben keletkezett — oklevél található, melyek közül csaknem 4000 Sopron városáé. A másik véglet a Békés Megyei Levéltár, amelynek a megye 1715. évi — török háborúk lezárulása utáni — újjászervezése előtti időkből mindössze három irata van, ezek közül a legrégebbi 1546-ban kelt. Jellemző módon az ország török foglalásoktól jobban megkímélt nyugati megyéiben maradt fenn időnként igen gazdag középkori anyag, míg a török pusztításoknak leginkább kitett alföldi megyékben szinte alig maradt írott forrás aló. századig. Hasonló a helyzet a megye nemesei által tartott közgyűléseken felvett jegyzőkönyveket és a hozzá kapcsolódó iratokat illetően is, amelyek az újkori megye legfontosabb forrásainak számítanak ezekben a levéltárakban. A 18. századtól kezdődően, a helyhatósági feladatok növekedésével párhuzamosan, egyre nagyobb és differenciáltabb hivatalszerkezet fejlődött a közgyűlés mellé. A megyei levéltárak 1848 előtti anyaga általában a mindenkori kormányzat által kinevezett főispán (adminisztrátor, királyi biztos), a nemesi közgyűlés, a különféle választmányok és bizottmányok (gazdasági, árvaügyi, inszurrekciós stb.) az első és másodalispán (akiket a megye nemesei választottak), valamint az adószedő, a számvevő, az árvaszék, a tiszti főorvos, a mérnök, a törvényszék és a tiszti ügyész iratait foglalja magában. Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc, az utána következő neoabszolutizmus, majd a provizórium (1861—1865) és a kiegyezés (1867) korának átmeneti kormányzása és bíráskodása után 1872-ben alakult ki a megyei igazgatásnak az a rendszere, amely 1945-ig, illetve bizonyos módosításokkal 1950-ig fennmaradt. Ebből a több mint hetven évig tartó időszakból a főispán, az önkormányzatot megtestesítő törvényhatósági bizottság és választmányai (központi, igazoló stb.), az alispán, a tiszti főügyész, az árvaszék, a tiszti orvos, a megyei mérnök, a házipénztár, a számvevőszék, az állatorvos, a szociális felügyelő, a közigazgatási bizottság és a járási főszolgabírák után maradtak a korábbiakhoz képest mindenképpen tekintélyesebb mennyiségű iratok. A megyei igazgatásnak alárendelt városok és községek iratai nem egyszer hiányosan kerültek ugyan a levéltárakba, de még így is a helytörténetírás nélkülözhetetlen forrásai. Jámbor István csapólegény szabadulólevele a Veszprém Megyei Levéltárban, 1787 36
