Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)
2019 / 6. szám - Vargáné Gárdony Julianna: „Az én keresztem”
Keserves lelki kínokat átélve, sírva álltam fel a székből csak annyit mondva: „De hiszen nekünk is dolgozni kell valahol!” Úgy tűnt, nincs remény, de végül minden jóra fordult. Egy héttel később jött az üzenet, vár a munkahely, mehetek dolgozni s nem is volt messze a lakásunktól. Ide már egyedül is el tudtam járni, nem voltam a szüleim segítségére szorulva. Olyan boldog voltam, úgy éreztem, ennél jobb dolog már nem is történhet velem. Akkor még nem sejtettem, hogy gyakran jövök majd sírva haza. Hiába volt meg az igyekezet bennem, sajnos általános gimnáziumi ismeretekkel könyvelési területen kezdetben nehezen boldogultam. Két közvetlen munkatársnőm közül az egyik telve volt gonoszsággal és ott tett keresztbe ahol csak tudott. A helyzetem súlyosbította, hogy édesanyám állapota - ha rosszabbra fordult - kihatott rám, ő ezt megérezte és ezt is felhasználta ellenem. Még nem tanultam meg, hogyan kell védekezni az ilyen emberekkel szemben. Szerencsére azért többségben voltak a jóindulatú emberek, akik segítettek abban, hogy ezt az időszakot is átvészeljem. Dolgoztam szorgalmasan, mert nemcsak önmagámnak, hanem munkatársaimnak is meg akartam mutatni, hogy én se vagyok „kevesebbet érő” ember. Munka mellett elvégeztem a 2 éves közgazdasági kiegészítőt, újból érettségiztem s megszereztem a képesített könyvelő-statisztikus végzettséget. Nagyon nagy boldogságot éltem át, amikor a számviteli érettségi dolgozatom külön dicséretet kapott. Minden fáradozást kárpótolt az a pillanat! Most is bizonyítottá vált, hogy minden energia, erőbedobás valahol hasznosul, eredmény születik általa. Pedig nem volt könnyű eljutni idáig. Az első évben még „buszoztam”. Édesapám kísért ki kerékpárral a buszmegállóhoz és este 8 óra körül értem haza - legtöbbször igen elfáradva - az iskolából. A második év már könnyebb volt, hiszen addigra vettünk egy kis Trabant-Hycomat gépkocsit. Megtanultam vezetni és egyszerre megváltozott az életem. Nagyszerű érzés volt, hogy most már én segíthetek a szüleimnek, vihetem őket kirándulni s bárhová eljuthatok, nincs többé akadály. Igen, ez a gépkocsi „mindent” jelentett számomra, pedig először visszaadtam az igénylést édesanyám állapota és garázshiány miatt. Édesapám féltett s nem igazán támogatta tervemet. De akkor már mögöttem álltak - biztatás tekintetében - munkatársaim. Nekik is köszönhetem, hogy végül újra próbálkoztam és enyém lett ez a csodálatos lehetőség. Speciálisan átalakítva (minden kézi irányításra) elkezdődött a gépjárművezetés tudományának elsajátítása. Visszaemlékezve, ez sem ment könnyek nélkül. Türelmes és angyali szívű oktatóval áldott meg a sors, aki minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül segített abban, hogy a lehető legjobban és biztonságosan tanuljam meg vezetni a kis autóm. Azóta 22 év telt el, sok-sok kilométert levezettem s mind a mai napig örömmel mondhatom, hogy egyszer sem okoztam balesetet. De ennek ára volt: sok ismételt gyakorlás tanpályákon, szigorúan vett vezetési gyakorlatok, oktatói megrovások s miattuk könnyek, könnyek... Szükség volt a sok gyakorlásra, én is éreztem. Eddig nem volt lehetőségem arra, hogy a forgalomban részt vegyek - akár mint kerékpáros -, s ennek hiánya nagyon megmutatkozott. De ekkor már természetessé vált számomra, hogy mindenért meg kell küzdeni, semmit sem adnak ingyen. Jóval többet kell bizonyítanom, mint az átlagembernek - ez vonatkozott a munkahelyi helytállásra is -, ha azt akarom, hogy egyenrangú emberként elfogadjanak. Szerettem a munkám, volt baráti társaságom, szabaddá váltam a gépkocsi által - boldog embernek mondhattam magam. S mégis volt valami, amit elfojtottam magamban, csak szemlélője lehettem szép megnyilvánulásainak. S ez a szerelem volt! Szüleim szigorúan neveltek, testi kapcsolat nem létezhetett számukra érzelmek nélkül. Ez örökre a fejembe vésődött! Úgy neveltek, hogy felhívták a figyelmem arra, hogy a „nővé válás” pillanatától kezdve komolyan vegyem a másik „neműek” közeledését és óvtak attól, hogy fizikai állapotomat kihasználva játékszernek tekintsen valaki. Felébresztették ben1196
