Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)

2019 / 6. szám - Vargáné Gárdony Julianna: „Az én keresztem”

kerékpárral. S mellettem ott volt még a két kis eleven testvérem. Sokszor kellett édesanyámnak bezárva hagyni őket, amíg az iskolába vitt engem. Feszültségét mindig érzékeltem, átsugárzott reám is. 14 éves koromig úgy tűnt, minden ne­hézséget kibírunk, minden akadályt le­­küzdünk a szülők áldozatos helytállása által. Az általános iskola befejezése előtt álltam, amikor édesanyám idegileg össze­roppant. Keserves évek következtek. Erőt adott édesapám magába fojtott fájdalma, amely azt sugallta, hogy az életnek menni kell tovább és ott volt a két kicsi is. A Te­remtő akarva-akaratlanul is próbára tette lelkierőm. Úgy érzem, megfeleltem ön­magámnak is, hiszen gondolkodás nélkül tettem, amit az élet megkívánt. Ha kellett pótanyuka, játszótárs vagy barátnő lettem testvéreimnek, hogy édes­apám nyugodt lélekkel szálljon a föld alá s végezze mindennapos, nem veszélytelen munkáját. Egy év kihagyással elkezdtem gimnáziumi tanulmányaimat. Jó tanárok és társak vettek körül, akik szeretettel segí­tettek, ahol csak szükségét éreztem. Ha kellett, társaim toltak el a kerékpárral a gimnáziumba, vagy vitték el előre az isko­latáskát, mentesítve engem. Tanultam szor­galmasan, mert csodálatos volt egyre újabb s újabb ismereteket magamba szívni, s az önbecsülésemet is erősíteni az akadályok leküzdése által. Jó lett volna a tanulmányi kirándulásokra együtt menni társaimmal, de örömmel töltött el az is, ha az elkészült fényképeiket nézegettem és élménybeszá­molóikat hallgattam. Ezen időre már meg­tanultam, hogy csak úgy lehetek boldog és elégedett ember, ha a legapróbb dologban is meglátom és értékelem a szépet és jót. Édesanyám közben hol jobban, hol rosszabbul volt, de korábban mondott gon­dolata gyakran fülembe csengett: „Tanulj kislányom, mert mindent elveszíthetsz, de a tudást soha sem vehetik el tőled!” Nagyon szerettem volna óvónő lenni, de egészségi állapotom, mozgásom korlátolt volta ezt nem tette lehetővé. Mivel sokat olvastam, sokszor megfordultam a könyv­tárban is. Egyre jobban megtetszett a könyvtáros szakma. Érettségi után a nép­művelő-könyvtár szakra jelentkeztem, elő­ször távol szülővárosomtól, egy alföldi vá­rosba. Mivel sokrétű volt érdeklődésem, csillagászati szakkörre jártam, ügyesen raj­zoltam, szerettem az emberekkel foglalkoz­ni, úgy gondoltam jó pályát választok. Az élet azonban más utat jelölt ki szá­momra! Pár pont híján a felvételim nem sikerült s az álomnak vége szakadt. Először életemben reménytelenség lett úrrá rajtam, nem tudtam, hogyan tovább?- Pedig hányszor, de hányszor tudtam felülemelkedni reménytelennek tűnő hely­zeteken! S eszembe villannak jó pár évvel ezelőtti pillanatképek:- Bújócskáznak pajtásaim, de szeretnék én is velük játszani!...- Az ablakban könyökölve s a bájos kis arcot látván a fiú találkára hív. Megdobban a szívem, pedig tudom, hogy ez csak az arcomnak szól!...- De jó lenne selyemharisnyát felvenni, de hogy tegyem, nehogy a járógép kisza­kítsa?...- Ablakot kellene mosni, székre feláll­va!... S mindegyikre találtam megoldást! Akkor, adott helyzetekben mind-mind igen hatalmasnak tűnő probléma, mely visszatekintve apróra zsugorodik. De a si­kertelen felvételi akkor megoldhatatlan problémának tűnt. Azt biztosan tudtam, hogy valamit tennem kell: vagy munkát keresni, vagy szakmát tanulni! Édesapám féltett és visszafogott, de én hajthatatlan voltam. Több helyen próbálkoztam, végül elmentem a helyi szénbánya vállalat sze­mélyzeti vezetőjéhez, hogy munkát találjak. Ekkor még nem tudtam, hogy az iskola milyen védőburok volt és mennyi minden­től megóvta az embert. Öntudatosan és az emberekben bízva próbáltam a j övömet egyengetni. Nem féltem semmitől, mert eddig jóindulatú s többnyire segítőkész emberekkel találkoztam. Eddig! Mert e pillanattól kezdve szembesültem azzal az „emberrel”, aki gonosz módon lelki gyö­nyört érzett, hogy évődhetett fizikai nyo­morúságommal. Aki órákon át kínzott a megoldásra váró problémámmal úgy téve, mint aki segíteni szeretne. 1195

Next

/
Oldalképek
Tartalom