Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)
2019 / 6. szám - Vargáné Gárdony Julianna: „Az én keresztem”
Több intézmény közül emlékezetes számomra a Villányi úti mozgásterápiás intézet. Itt a híres Pető-módszerrel próbálták többi kis társammal együtt kevésbé bénult izmainkat erősíteni és megtanítani újra járni. De mi legszívesebben a rácsos ágyakon csúszkáltunk keresztül-kasul, kék-zöld foltokat ejtve a bénult kis végtagokon. Mert a sors kegyes volt hozzám, felső végtagjaimról eltűnt a bénulás! S eleven voltam, mint a kisördög. Lassan iskolaérett korba értem és úgy tűnt, itt Pesten, a Villányi úton kezdem el iskolai tanulmányaimat De édesanyám úgy döntött - s ezt megerősítette egy gondozónői vélemény is -, hogy számomra jobb lesz, ha otthon folytathatom további kis életem. Természetesen továbbra is szigorú, rendszeres gyógytornával, melyet édesanyám megtanulva évekig végeztetett velem - időnkénti ellenkezésemet is legyőzve. Édesapám, hogy anyagilag kedvezőbb helyzetbe kerüljünk, feladta rendőri állását és „lement” a föld alá, bányásznak. Édesanyám pedig folytatta további harcát értem, hogy bizonyítsa igen, nem hiába maradtam életben! Pedig a gyermekorvos, akinek az iskolai engedélyt kellett kiadnia, megjegyezte: „Mit akar ezzel a gyerekkel?!” És szüleim megmutatták - tetteiken keresztül -, hogy azt akarják: tanult, okos gyermek legyek olyan, mint a többi. Szeressem az életet, éljem a gyermekek szokásos életét az ő és a jóindulatú emberek segítségével. Példátlan önfeláldozással bizonyították, hogy az akarat mire képes és ezt nekem is megtanították. Az első iskolai években édesanyám - karjaiba véve - ott sétált velem a többi gyermek között az órák közti szünetekben. Pótolni próbálta azt a hiányt, amire a bénult kis végtagok nem voltak képesek. Verset mondtam, feleltem, mint a többi gyermek, csak a közös játékokból maradtam ki. Csendes szemlélője lettem eme eseményeknek. S mily csodálatos a lélek, nem emlékszem fájdalomra e miatt. Boldog voltam, hogy szüleimmel lehettem és ugyanúgy tanulhattam, mint a többi gyermek. A csoportos játék persze nem maradt ki az életemből. A lakótelepi lakás szobája gyakran volt gyerekzsivajtól hangos. A környéken élő, hasonló korú társaimmal sokszor feledkeztünk bele az önfeledt hancúrozásba, leküzdve fizikai akadályokat is. Elfogadtuk egymást, s ez így volt jó! Pár évvel később járógépet kaptam és kezdtem egyre önállóbbá válni. Egy társam példáján felbuzdulva zongorázni szerettem volna, s láss csodát, szüleim ezt is megvalósították számomra. Hét csodálatos év következett a zene birodalmába, megtanítva türelemre, kitartásra és a hangversenyek lámpalázas fellépéseire. Milyen csodálatos jutalom volt szüleimnek, amikor - a behúzott függöny mögött a zongorához ülvén - a függöny felgördülése után felcsendültek az első akkordok. Úgy gondolom, minden eddigi kínlódás, fáradtság felejtődött e pillanattal számukra. S bár volt időszak, amikor könnyen feladni kívántam mindent, a szülői szigor figyelmeztetett: „Ha elkezdted, folytasd és fejezd is be!” Szép évek voltak, léleknemesítők. A zene későbbi életemben is segített abban, hogy egy időre felejtődjenek kellemetlen élmények, gondolatok. Ahogy telt az idő, s lassan a bakfískor küszöbére értem, egyre jobban érzékeltem a testi különbséget, ami elválasztott egészséges társaimtól. Ekkor már egyre jobban fájt, amikor kisebb-nagyobb gyerekek csúfoltak, megjegyzéseket tettek rám. Édesanyám mindig azzal vigasztalt: „Ne törődj velük kislányom, buták, nem tudják, mit beszélnek. Okos ember nem csúfolódik.” Kilenc éves koromig körülöttem forgott a világ, én voltam a szülői szeretet egyetlen birtoklója. 1964 nyarától ez megváltozott, háromfelé osztódott, amikor megszületett kishúgom, majd 2 évvel később kisöcsém is. Boldogan, szeretettel vártam a kis apróságokat, hiszen korábban már többször feltettem a kérdést szüleimnek: „Nekem mikor lesz kistestvérem?” Sok-sok közös játék élménye él bennem. Szívesen segítettem a gondozásukban is, őriztem az álmukat a babakocsit tologatva. Szép, de egyre nehezebb időszak következett. Édesapám három műszakban dolgozott, engem iskolába kellett hordani télen-nyáron, hóban-esőben, szánkóval vagy 1194
