Lapok Pápa Történetéből, 2018 (1-6. szám)
2018 / 1. szám - Molnár Lajos: Petőfi Sándor 175 éve költővé éretten távozott a pápai kollégiumból
képzőtársaság néma csodálattal fogadta, s Petőfit a társaság tekintélyt adó „bíráló taggá” választotta. Ott a szereplései is szaporodtak szerzői és előadói minőségben egyaránt. A képzőköri munkáról írta Kozma Sándor: ,yA képzőkörök - az ősrégi sopronyi minta után ez időben kaptak lábra a protestáns iskolákban. A pápai is csak a megelőző évben tartá meg első nyilvános örömünnepét. (...) Mennyi és minő értekezéseket írtunk; mennyi verset faragtunk s minő bírálatokat vágtunk! A németek közül Schillert, Mathissont, Uhlandot bámultuk. A hazaiak közül Vörösmartyt imádtuk; de megelégedtünk azzal, hogy Garai és Kunoss formáit, modorát utánozgassuk. Meg is látszott rajtuk! A versek érzékenyek, fájdalmasak, édeskések, mindenek fölött pedig rosszak voltak. Az >epedö szű<, a >búvirág<, a >keleti szél fuvalma<-féle nyögdelés közé aztán egyszer ilyen hang vegyült: A kürtkebelbe fú Lehel, -Sa kürt riadva énekel - Vad éneket csatára. A ki így szedte, az Petrovics Sándor volt s ezen oroszlán ordításra csakhamar elhallgatott a cukrosvíz-költészet minden fuvolája. ”24 Ez idő tájt megkezdődtek az előkészületek az iskola és a képzőtársaság záróünnepélyére. Az 1842. július 29-én tartott ünnepre Orlay így emlékezik vissza: ,, Petőfinek valódi diadalünnep lett”. Igen, Petőfinek lett ünnep, mert már így írta alá egy versét, a Tolvaj huszár címüt: 24 Nemzet 1883. márc. 25. Lásd Hatvány I. 385. oldal PETŐFI SÁNDOR. Petrovicsból Pápán lett Petőfi, s itt élve, itt tanulva, szerzett költői elismertséget. Sőt az ünnepélyen kihirdetett nyertes pályaműve, a Szín és való című balladája elnyerte a két arany jutalmat. Másik három műve dicséretben részesült. A bírálók tekintélyes irodalmárok voltak, nem önképzőkörösök! De érdemes meghallgatni, olvasni egy szemtanú, Kozma Sándor visszaemlékezését: „Készültünk nagy garral az ünnepélyre. Tanultunk, próbáltunk, jól ment minden. Végre a representatio, az öltöny kérdése merült fel. P. (Petőfi) toiletteje most, az év végén egyenesen rettenetes volt. Ruháról kellett gondoskodni. (...) Sok tépelődés után nekem jutott eszembe, hogy az urfi diákok között van egy ismerősöm, aki segíthetne a bajon. (...) Másnap nálam volt a kölcsönzött öltözet, az elegáns sötétzöld quakker, zománcos ércgombokkal, fekete mellény, nadrág s a fényezett bőrrel szegett everlasting bakkancsok. Eljött az öltözködés órája. P. (Petőfi) lassan óvatosan húzta magára a darabokat s mindegyik felhúzása után kíváncsi figyelemmel végig nézte az átalakító változást. (...) Elindultunk az ünnepélyre. A megszépült, az átalakult P. (Petőfi) - mint egy győzelméről biztos viador, büszkén, egyenesen, emelt fővel legelői; - a megelégedés, az önbizalom, az emelkedettség kifejezésével kisimult kiderült arcán. Az örömünnep pompásan ment, P. (Petőfi) volt a nap hőse. Az ő balladája tetszett leginkább; s mikor Gaál hóbortos >ólmos botját< mint utolsó darabot az állványra rohanva rákezdte, a közönség oly frenetikus tapssal fogadta, hogy a > Hahó tekintetes karok és rendek< kezdő soroknál meg kellett állnia, hogy lecsillapuljon a tetszés zaja. A hölgykoszorú tapsolt legjobban. >Minő érdekes fiatalember< - mondogatták. P. (Petőfi) diadala teljes, boldogsága határtalan volt. ”25 Ja, kérem, a siker íze nagy hajtóerő! - ezt itt én teszem hozzá. 25 Nemzet 1883. márc. 25. Lásd Hatvány I. 386-387. oldal 1137
