Lapok Pápa Történetéből, 2017 (1-6. szám)
2017 / 5-6. szám - Kerecsényi Zoltán: Emlékezzünk a 195 esztendeje született Orlay Petrich Somára, aki 175 esztendeje diákoskodott Pápán másod-unokatestvérével, Petőfi Sándorral!
um mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba, abban a ház kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három jiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ. Az egyik volt Orlay Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam. Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most. Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye: Orlayé a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festőecset. Pia Orlay írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalásmodora éppoly rendkívüli volt, mint az én kompozícióim. Maga készíté plasztikai szabályait, mint én a festékeimet. Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlay megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögied bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a címerül festett magyar kisasszonyra, miért nem tudnék én is ilyet festeni valaha! Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arcképét, kicsinyben, olajba; nem tudom, hova lett ez a kép. Orlay emlékverseket írt számunkra, Petőfi könnyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben. Azután széjjelmentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit. Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hírheded költője volt Magyarországnak, Orlay ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt? Ahelyett, hogy ülnék az én kedves, mosolygó festékeim között, íme, itt szántom ezt a sok csúnya fekete betűt, s azt szeretném, hogy ha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlay írná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket..."6 Az irodalom mellett pápai diákként támad föl Orlayban a vonzalom a rajz és a festészet iránt! Erről tanúskodik egy fennmaradt, pápai iskolásként készített kisméretű ceruzarajza is - melyet ma a Pápai Református Gyűjtemények őriz - tanulótársáról, Baráth Ferencről, a későbbi jeles ’48-as honvédtisztről, jogtanárról.7 6 Jókai Mór: írások életemből. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960. 100-101. p. 7 Kövy Zsolt (szerk.): A Pápai Református Gyűjtemény. A Dunántúli Református Egyházkerület A ház, amelynek falai - Jókai szavával élve - szenvedélyeiket sokszor látta, ma is áll a pápai Ó-kollégium tőszomszédságában. Minden helybéli ember Petőfi-ház néven emlegeti, holott inkább illene rá az Orlay-ház, hisz mindvégig ő vállalta az anyagi terhek legjavát. Akárcsak a pápai evangélikus templom utcájában máig meglévő kis fehér házacska, a legelső lakhely tekintetében is. De a két rokon fiú nem Pápán van együtt először! A Vas megyei Ostffyasszonyfán, a rokon Salkovics családnál találkoznak, s töltik el együtt 1839 nyarát, miután a selmeci iskolát elhagyva, Petőfi májustól náluk időzik: „ Ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéj színarcú, sörtekemény barna hajú ifjú; villogó, fekete szemei fehérét vércsíkok futották át; dacos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű szürke cémakabátfödte tagjait... ” (Orlay)8 Aztán szeptembertől Orlay, valamint a másik unokatestvér, Salkovics Károly Sopronban folytatja tanulmányait, Petőfi pedig anyagi támogatás hiányában katonának áll, ami ugyebár rövidesen balul sül el. Betegen, obsittal 1841 márciusában követi kuzinjait Pápára:9 * „Az 1840-ik év november havában mint novitius (logicus) deák, a pápai kollégiumba léptem. Lakásom egy vidéken lakó uraság szakácsa feleségénél volt, s szobámba csak gazdaasszonyom szobáján át lehetett jutni, s a közbeeső ajtón egy hathüvelyknyi négyszög ablakocska volt. 1841-ik év március elején nedves, havazó időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a vidékre, ez ablakocskával szemben álló asztalnál írással foglalkoztam s a kis ablakon át Petőfi arcát véltem felismerni. Meglepetésemben fölugrottam, az ajtó fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csakhogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kékszínű nadrág, katona frakk és lapos fehér posztókucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon bakó volt minden magával hozott holmija. A váratlan viszontlátás örömét gond váltotta föl. Célja felöl tudakozódtam. Nekem nincs célom - mondá ő - Sop-Tudományos Gyűjteményei kiadása, Pápa, 1987. 59-60. p. 8 Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor. Elektra Kiadóház, Budapest, 2002. 28. p. 9 Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor. Elektra Kiadóház, Budapest, 2002. 34. p. 1121
