Lapok Pápa Történetéből, 2012

2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból

vények után kutatva. A hadi helyzet romlásával, a front közeledtével az utakat ellepték a menekülők szekerei, a visszavonuló magyar és német katonai egységek. Egyre gyakrabban találkoztunk velük éjszakai szállást keresve a faluban is.

Az időjárás javulásával elkezdődhetett a tavaszi munka a földeken. Itt dolgozva nem egyszer ijesztettek ránk a bombázó repülőt kísérő vadászgépek. Valószínűleg felderítés céljából egészen alacsonyra ereszkedtek. Ijesztő látványt nyújtott mikor a hatalmas gép fülsiketítő robajjal repülve szinte súrolta a földet. Legszívesebben a föld alá bújtunk volna ijedtünkben.

Noha nem voltam helyi lakos és éppen csak betöltöttem a tizenkettedik életévemet, köteleztek, hogy leventefoglalkozásokra járjak. A foglalkozások túlnyomó- részt alakizásból álltak és készültünk a közelgő nemzeti ünnep, március 15. megünneplésére. Oktatónk fiatal, hazafias érzelmű református lelkész volt, így az ünnepség nem a végsőkig való kitartásról szólt, és 48-as dalok is színesítették.

Március második felében elbúcsúztak a faluban állomásozó katonák, majd több család is összepakolt és nyugatra menekült. Kiürültek az addig menekülők oszlopaival teli országutak, március 25-re vihar előtti csend ülte meg a falut. Utolsó német egységként egy SS-ekből álló kisebb különítmény állított be 25-én este hozzánk. Faszénből fejlesztett gázzal meghajtott teherautójukat lesötétítve járatták házunk előtt, amíg a hatalmas szál, fekete mundért, parolijukon halálfejet viselő legények elfogyasztották hátizsákjukból elővett szerény vacsorájukat. Semmit sem kértek, semmit el nem vittek. Valószínűleg a frontot tartó utolsó egység katonái voltak.

Másnap ágyúdörgésre ébredtünk. Az egyik mögöttünk lévő ház tűzfala kapott találatot, szerencsére emberéletben nem esett kár. Kinézve az utcára, ismeretlen egyenruhás, fáradt katonák jártak házról- házra németeket keresve, a civilekkel nem sokat törődve. 1945. március 26-án községünket megszállták az orosz csapatok.

A déli órákban repülők jelentek meg a falu fölött, lőtték és bombázni kezdték a falut. Józsi bátyám, Gabi öcsém és én udvarunkról, a konyhaajtó előtt állva figyeltük a repülőket. Döbbenten láttuk, hogy a repülők orosz jelzést viselnek.

Kevéssel később, mintegy megunva a nézelődést, bementünk a házba. Szinte még be sem léptünk az ajtón, amikor hatalmas robbanással két bomba hullott oda, ahol pár perccel korábban még a repülőket szemléltük. Ha ottmaradunk, mindannyian meghalunk. A légitámadás a már falunkban lévő orosz katonák figyelmeztető, világító rakétái ellenére is csak később fejeződött be. Elmúltával - kimerészkedve az utcára - házunktól kb. 200 méterre fiatal orosz katona holttestét találtuk. Noha, mióta eljöttünk otthonról, közelebb kerültem a háboaíhoz, de halottat, mint a háború áldozatát még nem láttam. Az eset megviselt. Ez volt az első alkalom, hogy a legszörnyűbb valóságában is szembesülnöm kellett a háborúval. A halottat ideiglenes sírba temettük - felnőttek segítségével - a mellettünk lévő Hangya-üzlet kertjében. A

865

A szerző unokabátyja 1944 elején. Egy évvel később ezüstérmet szerzett a magyar és német hadsereg közös síversenyén Bajorországban.

Az egyenruháját díszítő lövész-bojtok kiváló lövészre utalnak.