Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
szekerek primitív fékezési lehetőségei miatt. A lejtő elején lánccal kellett megkötni a kocsi egyik hátsó kerekét! Ilyenkor - mint legmozgékonyabb ember - én ugrottam megkötni a kereket, a lejtő alján pedig kioldozni a láncot. Utunk második napjának délutánján elromlott az addig napsütéses idő, szakadó esőben értünk Várpalotára. A település zsúfolva volt katonákkal és menekültekkel, így az éjszakát az egyik fogadó udvarán, szekereinken töltöttük. Reggel fázósan, gémberedett tagokkal ébredtünk, és barátságtalan, esős, ködös időben utaztunk tovább. Másfél óra múlva értünk Veszprémbe, megállás nélkül hajtottunk át a szép városon. A kifelé vezető meredek úton lovaink alaposan megizzadtak, akkor még nem állt a völgyhíd. Noha vándorlásunk jórészt főútvonalon történt és gyakran találkoztunk nyugatra igyekvő magyar, keletre tartó magyar és német katonai oszlopokkal, nyugat felé szekerező, hozzánk hasonló polgári menekültekkel, esetleges ellenséges légi tevékenység nem zavarta utunkat. Hamarosan elértük Ajkarendeket, ahol letértünk a főút- ról és az apám által már jól ismert Bakonyalja útjain haladtunk tovább. Estére Noszlopra értünk, ahol a bíró - akihez éjszakai szálláslehetőség ügyében fordultunk - jól ismerte Lőrinc nagyapámat, aki hosszú ideig volt bíró Szalókon. így Noszlopon megfelelő körülmények között töltöttük az éjszakát. A délelőtti órákban megérkeztünk Szalókra. Itt a jó testvér segítőkész szeretetével fogadtak bennünket. Lepakoltunk szekereinkről és nekiláttunk a részünkre kijelölt, körülbelül huszonöt négyzetméteres szoba kitakarításához, berendezéséhez, hogy alkalmas legyen öt személy elhelyezésére, ha nem is túl kényelmesen. Sajnáltuk befogadóinkat, hogy a számukra is szűkös lakásukat mostantól meg kell osztaniuk velünk. Ok azonban soha nem éreztették, hogy terhűkre vagyunk, segítettek, vigasztaltak minket. Apánk a megérkezésünk utáni harmadik napon a kocsikkal visszatért Apajra, hogy otthon hagyott értékeinket, lakásunkat megőrizze. Távozásával, jóllehet befogadóink mindenben megértőek, segítőkészek voltak, nagyon magunkra hagyottaknak éreztük magunkat. Fokozták ezt lakás- viszonyaink, a háborús körülmények okozta közellátási problémák Egyes alapvető élelmiszerek beszerzésének nehézségei, apánk ismeretlen sorsa iránti aggodalmunk. A minket befogadó család öttagú volt: a hetvenéves Lőrinc nagyapa, a fia, Józsi nagybátyám a feleségével, Sára nénémmel és a két kiskorú gyerek, Ottó és Marika. Ottó hét, Marika ötéves volt. Az új helyzetet mi, gyerekek viseltük legkönnyebben. A rokon gyerekekkel, Marikával és Ottóval hamar összebarátkoztunk. Az utcán, játék közben ők ismertettek meg minket a szalókiakkal. Amíg jó idő járta, az utcán voltunk, ismerkedtünk, fociztunk. így találkoztam a Szalóky unoka- testvérekkel, Lacival és Tomival. Egyidősek voltunk, ők is gimnazisták, Laci Pápára, Tomi Sümegre járt. Velük elsősorban az iskoláról, a bizonytalan ideig tartó kényszerszünetről beszélgettünk. Mindennapos játszótársunk volt „Jegyzőgabi”, akivel a háborúról, annak kimeneteléről tárgyaltunk „nagy hozzáértéssel”. Gabi nagy szakértője volt ennek a kérdésnek - ahogyan azt a 8- 11 éves gyerekek képzelték. Mindennapos játszótársak voltak a Döbrente gyerekek és természetesen még sokan mások, akiknek nevére már nem emlékszem. Ott tartózkodásunk fél éve alatt a gyerekeken kívül más ismeretségeket is kötöttünk. Hamar megismertük szomszédainkat, akik kedves, barátságos emberek voltak. Előttünk Lőkéék, mögöttünk Góthék laktak, kertünk végében a másik Lőkéék, kiknek udvarán jártunk át, ha a Pórszalókra vivő utunkat le akartuk rövidíteni. Különösen jó barátunk lett Góth Kari bácsi, aki frontot megjárt ember lévén valamit beszélt és értett is oroszul. Amikor az oroszok bejöttek, ellátott minket jó tanácsokkal az orosz katonákat illetően, ha kellett, tolmácsolt is. Mindhárom családnál otthonosan mozogtunk. Mivel hozzánk hasonló korú gyerek egyik családnál sem volt, megszerettek minket, a Gábor gyermekeit. 861
