Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
Új lakóhelyünk Nemesszalók, a vele csaknem egybeépült Pórszalókkal együtt is kis lélekszámú község volt. Vasúttal a négy kilométerre lévő vinári állomáson át volt kapcsolata. A falut délkeleten a hatalmas kiterjedésű Hercegerdő határolta, északon az akkor még szabályozatlanul folydogáló Hajagos patak. Lakói túlnyomórészt kis és középbirtokos földművesek voltak. Mindegyik keresztény felekezet templommal bírt a faluban, a katolikusok, a reformátusok és az evangélikusok is. A jelentős létszámú zsidó hitközség is épített magának imaházat. Nagybátyám földműveléssel foglalkozott. Odaérkezésünk után még sokáig jó idő volt, kijártunk a földekre dolgozni. Jó fizikumú gyerek létemre engem is bevontak a munkába. Amiben tudtam, szívesen segítettem, ugyanúgy, mint a háznál, az állatok körüli munkában. Később önálló feladatokat is rám bíztak, például kisebb fuvarokat a faluban ökrös fogattal. A mezőn dolgozva - jó időben - elláttunk a pápai repülőtér légterébe, láttuk az ejtőernyősök gyakorló ugrásait. Egyik ilyen ugrás során az egyik ugró ernyőjének kötélzete beakadt a gép farokszámyába, a gép sokáig vonszolta magával a szerencsétlent. Mint minden dunántúli község, így falunk is tele volt huzamosan ott tartózkodó, vagy egy-két éjszakára beszállásolt katonával. Állandóan falunkban állomásozott a légierő térképészeti egysége, kb. 30 fős tiszti és 60 fős legénységi állománnyal. A repülős tisztek házaknál voltak elszállásolva, többen családjukkal együtt. A legénységi állomány közös szálláson lakott. A tisztek mutatós egyenruhába öltözve sokat adtak a megjelenésükre. Békeidőket idézve mindenkor és mindenhol elegánsan jelentek meg. Ellátásuk sem utalt az ország állapotára. Étkezésüket tiszti étkezde szolgálta értő szakácsokkal, fehérben felszolgáló pincérekkel. A legénység állva étkezett a konyhaként szolgáló ház udvarán. Az egységnek állandó telefonösszeköttetése volt Budapesttel, minden ház, ahol tiszt lakott, telefonvonalat kapott. Tekintettel arra, hogy a Magyar Légierő ekkorra már romokban hevert, a térképészek nem végeztek effektiv munkát. Ennek ellenére magukkal menekítették műszereiket, a munkájukhoz szükséges teljes felszerelést, fotóanyagot, és több, hatalmas műhelykocsit. Jellemző az is, hogy mennyire gondoskodtak az egység embereiről, minden vasárnap délután a pápai tisztasági fürdőbe szállították az állományt! A másik, állandóan községünkben tartózkodó alakulat a német volt. A harmincfőnyi, jórészt idős műszaki emberekből álló egység a javítóműhelyekben dolgozott tiszthelyettesek irányításával. Gyakran szállásoltak be hozzánk is egy-két éjszakára magyar katonákat, annak ellenére, hogy mi is szűkösen laktunk. Mivel a házban szabad hely nem volt, gyakran a hideg pajtában, vagy az istálló szénatartójában töltötték az éjszakát. Számtalanszor voltam szemtanúja, hogy a fagyos téli reggeleken az udvari kút itatóvályújánál tisztálkodtak, borotválkoztak. Étkezésüket a már korábban kiadott, hátizsákjukban hordott „menázsiból” oldották meg. A németek gépkocsikkal vonultak, gyalog masírozó német katonát egyszer sem láttam. Uniformisuk tiszta, rendezett volt, a háború utolsó hónapjaiban is adtak megjelenésükre, mintha nem is vesztesként hagynák el egy elvesztett háború színterét! Mint egy érdeklődő gyerek - ameny- nyiben éppen nem volt más dolgom - nagyon sokat voltam a katonák között. Ha meghallottam, hogy új katonai járművek érkeztek a falu előttünk lévő központi terére, érdeklődéssel rohantam megnézni azt. A katonák, különösen a németek, szerették a gyerekeket, fel- és beengedtek hatalmas járműveikbe, megmutatták harci felszerelésük egyszerűbb darabjait. Órákat töltöttem a javítóműhelyben is, ahol már ismerősként fogadtak az ott dolgozó katonák. Egy idő után megismertük a faluban élő többi rokont is. Itt élt apám legidősebb nővére, Borbála néném és idősebb bátyja, Miklós a családjával. Kedves emberek voltak. Borbála nénihez lelki vigaszért 862
