Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
Az egyre romló közellátás - több alapvető élelmiszerre bevezették a jegyrendszert - a városi lakosságot érintette érzékenyen. Anyámmal Budapesten járva figyeltem fel a kabátjukon sárga csillagot viselő emberekre. Zsidók - felelte kérdésemre szánakozóan anyám. Lakhelyünkön nem éltek zsidók, addig nem hallottam a zsidókérdésről, későbbiekben még sokáig nem találkoztam vele. Szeptemberben elkezdődött az iskolaév, újra bevonultam Kalocsára. A nyár folyamán iskolánk egy részét hadikórháznak rendezték be, így az udvaron gyakran találkoztunk sebesülésükből lábadozó, frontot megjárt magyar katonákkal. Elbeszélgetve velük, sokat hallottunk a front, a harctér szörnyűségeiről. Itt is utolért bennünket a légiriadó, sokszor délelőttöket ültünk miatta az iskola légoltalmi pincének kinevezett pincéjében. A front közelsége miatt október elején befejeződött a tanítás. Búcsúzáskor feltűnt, hogy egy csoport diáktársunk nem hazamegy, több paptanárunk kíséretében nem az állomásra jön velünk, hanem valahová máshová távozik. Egyházi intézmény ellenére több budapesti zsidó fiú is tanult az intézetben és őket egy biztos, zsidókat mentő helyre vitték. Az úton hazafelé - visszatérve a polgári életbe - egyre több jelét láttuk, hogy közeledik a front. Az országutak tele voltak a polgári menekültek és a visszavonuló katonaság szekereivel, gyalogos menetoszlopaival. A mellettünk húzódó vasúti vonalat szinte naponta támadták az orosz repülők, a ráták, az árokásó gép futóárkot készített a kertünk mellett. Egy napfényes vasárnap délelőtt, amikor a déli órákban hallgattuk a rádiót, Horthy Miklós kormányzó beszélt. A beszéd után apám valami Szálasi nevet emlegetett! Gyerekfejjel akkor az egészből semmit sem értettem. Október végén, amikor már hozzánk is elhallatszott a front ágyúinak dörgése, édesapánk közölte a velünk, hogy amíg a front átvonul lakóhelyünkön, átköltözteti a családot a Dunántúlra, apjához, a szalóki rokonokhoz. Ezzel próbált megkímélni minket az orosz megszállás és az elhúzódó front életveszélyeitől. A Duna megállítja az orosz előnyomulást, itt sokáig, akár több hónapig is állhat majd a front! Elhatározása nagyon rosszul érintett bennünket. Mindannyian sírtunk: nem megyünk, könyörögtünk, hogy tegyen le szándékáról. Ő azonban hajthatatlan maradt. A legszükségesebb holmikat - ruhanemű, pár napi hideg élelem - két lovas kocsira rakodva, október végén elindultunk Nemesszalókra. Jómagam tizenegy, a húgom kilenc, öcsém hét éves volt. Velünk jött apám hivatali főnökének tizenhét éves lánya, Nica is. Kocsijaink egyike nagyobb rakterületű, úgynevezett stráfkocsi volt, emelt ponyvatetővel, ezen utazott a család többsége, míg a másik egyszerű parasztszekér, minden fedél nélkül. Ezen én utaztam a kocsissal. Kiskunlacháza, Ráckeve érintésével a kora délelőtti órákban Lórév nevű falunál értünk a Dunához, ahol az átkelést komp szolgáltatta. A kompot a korábbi kezelő- személyzet helyett most német katonák működtették, alaposan megszűrték az átkelni szándékozókat. Szerencsénkre a vendéglány - amellett, hogy szemrevaló teremtés volt - nagyon jól beszélt németül. így sikerült meglágyítania a kamerádok szívét, és a folyó felett éppen felderítő repülést végző orosz ráták díszkíséretében sikeresen átkeltünk a Dunán. Már a Dunántúlon voltunk, mikor Adonynál újra szárazföldre léptünk. Utunk első izgalmai után hűvös, de napsütötte időben szekereztünk tovább, hamar feledve az átélt nehézségeket. Estére a Velencei-tóhoz értünk. Kisvelence faluban töltöttük az első éjszakát, elfogadható körülmények között. Második nap délelőtt értünk Székesfehérvárra, innen a grazi főúton haladtunk tovább, hamarosan elértük a Bakonyt. A meredek kapaszkodókkal, majd hosszú lejtőkkel tarkított hegyvidéki út komoly próbára tette az alföldi utakhoz szokott kocsisainkat, lovainkat. Az emelkedőkön szenvedtek a lovaink, a lejtőkön, pedig kocsisainknak kellett nagyon odafigyelni a 860
