Lapok Pápa Történetéből, 2012
2012 / 1. szám - Dr. Szalóky Pál: Emlékeim a második világháborúból
kapott kimenőt, így gyakran mehetett haza, ami megkönnyítette kényszerű katonáskodását, anyámnak is nagy segítséget jelentett. Gyakran utazott vonattal. Felháborodva mesélte, hogy amíg a német katonák általában tisztjeikkel egy szakaszban utazhattak, ellátásuk is hasonló volt, a magyar tisztek még akkor sem engedték be a tiszti szakaszba a közkatonát, ha a vonat zsúfoltsága miatt az állni kényszerült! Katonaideje egyik élményeként mesélte az esetet, amikor Horthy Miklós kormányzó a német megszállás előtt, 1944 márciusában Hitlerhez utazott, a hegyeshalmi állomáson mozdonycsere miatt várakozó kormányzói különvonat, a Túrán előtt ő állt őrséget. Izgalmasabb, veszélyes eseménye volt életének, amikor a németek 1944. március 19-én elindították az ország megszállását, kis létszámú, őrszolgálatot teljesítő egységük harcállást foglalt ellenük. Már-már fegyverhasználatra került sor, amikor a magasabb parancsnokságtól azt az utasítást kapták, ne álljanak ellent. Szomorú, megrázó eseményként emlegette az angolok által lebombázott Győr városának látványát, amit - mint a mentő katonai egység tagja - röviddel a bombázás után látott. Apám Győrben töltötte tényleges katonaidejét, szerette ezt a várost! Fájó volt látni a füstölgő romokat, égő gyárakat, a szétlőtt pályaudvart és a halottakat. 1944. március végén az iskolákban, így Kalocsán is, a teljes tanév elismerésével befejeződött a tanítás. Hazautaztam. A véletlenen múlott, hogy mindjárt a hazautazásom utáni napon nem kerültem bele egy légitámadásba, amely azt a vonatot érte, amelyikre előző nap én is felszálltam! A mozdonyt kilőtték a repülők, a mozdonyvezető meghalt. Az elsősorban Budapest ellen irányuló légitámadásokkal hozzánk is közel került a háború. Félelemmel teli csodálkozással néztük a naponta fölöttünk Budapest felé húzó, a napfényben csillogó repülők sokaságát. Ádáz légi csatáknak lehettünk szemtanúi, lángolva zuhanó repülőgépeknek, belőlük kiugró ejtőernyősöknek. Éjszakánként a negyven kilométerre fekvő Budapest védelmére felállított légelhárító ágyúk tor- kolattüzeit, a kísértetiesen világító Sztálin- gyertyák fényeit láthattuk. Az újságokból értesültünk arról, hogy a Horthy-ligeti repülőgépgyár, a pályaudvarok, a Soroksári úti Fantó olajfinomító voltak az első célpontok, de a bombák nem kímélték a lakóházakat, a polgári lakosságot sem! Szinte megszoktuk a rádió „légiveszély Bácska - Baja - Földvár” és a német „krokodil grosse” berepülésre figyelmeztető jelzéseit. Szerencsénkre, bomba még a közelünkbe sem hullott! Egyedül a repülőkről ledobott, kiürült fém benzintartályok süvítő hangjához kellett hozzászoknunk, ami azonban csak akkor jelentett veszélyt, ha emberre hullott, de ilyenről nem hallottunk. Ezentúl is egyre több, kézzelfoghatóbb jelét láttuk, éreztük, mi is a háborúnak. Mi, gyerekek, gyakran jártunk „vonatot nézni” a közelünkben lévő vasútállomásra. Érdeklődéssel szemléltük a déli határ felé igyekvő, új harci jármüveket (tankok, páncélozott jármüvek), fiatal katonákat szállító német tehervonatokat. Gyakran láttunk ellenkező irányba tartó hosszú, személykocsikból álló német „kórházvonatokat”, tetejükön, oldalukon hatalmas vöröskereszttel. 859 A szerző apósa, aki részt vett a Délvidék visszacsatolásáért vívott harcokban 1941 tavaszán. Egysége fiatal parancsnokát mellette sebezte halálra egy csetnyik golyó.
