Lapok Pápa Történetéből, 2011
2011 / Különszám - Somossy Tamás: Egy pápai diák a XIX. századból
Bizony nem indult az. Már vagy 10 lépésnyire haladtak, amikor pogány sejtelmem támadt, hogy most engem aligha le nem főztek... És mikor észrevettem, hogy a cérna el van szakadva: egész iszonyatosságában tárult elém a szörnyű valóság! Itthon hagytak!! Végem van! Keserves sírásban törtem ki. Csuda, hogy a Dunának nem mentem, vagy kútba nem ugrottam keserűségemben. Ez volt első és legfájdalmasabb csalódásom az életben. Megrendült a hitem, az emberek iránt való bizodalmám. Kisgyerek voltam akkor, még az ábécét sem ismertem, nem tudhattam, hogy már Dávid király megírta egyik zsoltárjában: „Ne légyen bizodalmatok földi fejedelmekben. Egy emberbe se bízzatok..." stb. Búbánatomat növelte, hogy nénéim még ki is nevettek. Hiszen otthon hagytak engem még többször is azután, de emberségesebb módon. Eldugták a sipkámat, s pro forma, még várakoztak is, míg megkereshetem.- Eh, gyerünk! nem várhatunk tovább - mondták. Néném pedig korholt rendetlenségemért. Ha mindenemet a helyén tartanám, nem hagyogatnám el hol itt, hol amott, megtalálnám a helyén. Magam vagyok az oka, hogy itthon hagytak. Sipka nélkül csak nem vihettek el. Ez a lecke nagyon jó volt nekem; rend- szeretetemnek ez lett a fundamentuma. Máskor meg kis pajtásaimat bujtatták fel, csaljanak ki a libalegelőre, vagy horgászni. Mire hazajöttem, hült helyüket találtam. Megszöktek tőlem. Ezt könnyebb volt elviselnem. Nem tudom, hogyan van, de az az Öregharang még ma is nagy vonzó erőt gyakorol rám. Ki ne nevessetek ezért, hiszen Schiller is legszebb költeményét a harangról írta. Aztán meg - szó, ami szó - pápai Öregharang nincs másutt sehol, csak Pápán. Nem hallottam én olyan lélekhez szóló gyönyörű harangszót sehol, csak Pápán. Mikor Gleichenbergbe jártam, többször kiszálltam a vonatról egy-egy napra, hogy az Öreg hangjában gyönyörködjem. A „Griff’-nek homlokzatán vettem ki szobát, kilátással az Öregtemplomra. És midőn vasárnap reggel 8 órakor a toronyóra nagy kalapácsa a nyolcadikat is elütötte: láttam ablakomból, mint feszülnek a harangkötelek, csikorogtak az állvány gerendái, s az Öreg, mintha álomból ébredezne, megmozdult. Koronája köszön- getett felém, mindig mélyebbre meghajtva magát, mint egy imádkozó zsidó. Nyelve még mindig kötve volt, de midőn elérte a kilendülés kellő fokát: leoldották róla a kötelet és a harangütő némi tétovázás után rátalált útirányára, s az Öreg bömbölve bocsátotta légi útjára a lélekrázó hangokat. Szívem nagyot dobbant, lélegzetem majdnem elállt. Mintha Kossuthot hallottam volna a czeglédiek előtt mondott monumentális beszédére rágyújtani, oly ihlettel hallgattam. De csak akkor szép ám ez is, ha maga szól. Ha a kisebb harangok is belefecsegnek, locsognak, csilingelnek a szavába: attól borzadok. Társaságban sem szeretem, ha egyszerre többen beszélnek. Beszéljenek egymás után! mint az angolok. Ha képviselő páciens jött hozzám Gleichenbergbe, meg is kértem, hogy ezt a három paragrafusból álló törvényjavaslatomat terjessze az országgyűlés elé, csináljanak belőle törvényt: 1. §. Egy ember beszéljen csak egyszerre a társaságban. 2. §. Csendesen beszéljen, ne lármázva. 3. §. Akinek nincs mondanivalója, ne mondjon semmit se. Kár, hogy ilyen törvényünk máig sincs. Szentpéterváron jártamban hallottam a híres Izsák templom harangját is. Szép volt, de a pápai Öreggel nem versenyezhet. Nagy Péter cár terén kószáltam, honnét kellő távolságból be lehetett látni a torony ablakán, éppen, mint Pápán. Egy bundakabátba temetkezett muszka állt a nagy harang alatt, fején muff alakú óriás prémbőr süveggel és nem a harangot ráncigálta, hanem az ütőjét és döngette vele jobbról- balról a harang oldalát. Eszembe jutott Tarczy tanárunk mondása: „Mindegy: akár a macskát csapjuk a falhoz, akár a falat a macskához - ugyanazzal a sebességgel; az eredmény ugyanaz lesz.” Igaza volt. A harang csak úgy szólt, mintha húzták volna. Pápán négy ember végzi azt a munkát, amit ez a muszka maga könnyedén megtesz. Tehát három embererőt nyer anél829
