Lapok Pápa Történetéből, 2011

2011 / Különszám - Somossy Tamás: Egy pápai diák a XIX. századból

Dr. Závory Sándor írásai Visszaemlékezések Pápára Kedves emlékű városka! De jól esik visszaemlékeznem falaid között töltött éve­imre, a midőn Bocsor grammatikájából ver­ték belém annak a nyelvnek az emlékeit, amelyen most, köhögő pánczienseimnek reczepteket írok. Hányszor izzadtam főisko­lád padjain, midőn osztályunk réme - latin tanárunk - megjelent közöttünk, hogy a fel­adott leczkét számon kérje! Jaj, de szigorú, irgalmat nem ismerő ember volt, jobban féltünk tőle, mint a rómaiak Hannibáltól. Hanem belénk is verte a maga tudomá­nyát úgy, hogy negyvenhat esztendőnek viszontagságai sem tudtak abból csak egy betűt is letörölni, amit nádpálczájával bő­römön át belém kergetett. Tömte belénk a tudományt, mint a libába a kukoriczát. (Emlékezzünk régiekről) Az Öregharang írtam én már visszaemlékezéseket Pápá­ra több mint tíz év előtt is. Amit a feledés el nem törölt, akkor előadtam. De mostanában álmatlan éjszakáimon -, hogy az idő teljék, emlékezetem fiókjaiban kezdtem turkálni s találtam még azok fenekén elraktározva némely darabokat, miket érdemesnek tartot­tam előszedni, s a penészből kitisztogatni. Kirakom most azokat a nyilvánosság aszta­lára. Vegye szívesen a nyájas olvasó. Mint Ovidiust a szülőföldje vonzotta, úgy húz engem egy megmagyarázhatatlan érzelem e városkához. Már kis gyermek koromban éreztem ez, mely hasonlított a honvágyhoz, s ha egy legátus vagy szuplikáns diák vetődött hozzánk Pápáról: oly tisztelettel néztem rá, hogy majdnem kezet csókoltam neki. Mint minden falusi gyerek, úgy magam is bámultam és szerettem a harangokat, s ha akkor kellett volna már pályát választanom, biztos, hogy én harangozó lettem volna. Iri­gyeltem e derék férfiú hivatalát, s iparkod­tam megnyerni barátságát. És - bár annyira Nagylegátus: felsős diák, teológiai hallgató fal­vakban szószékről prédikál (húsvét, karácsony). Kislegátus: alsós diák házaknál verset mond. Szuplikáns diák: adományokat gyűjt az egyház és iskola számára. nem vihettem is -, hogy a harang húzását rám bízza: annyit mégis sikerült kikunyorál- nom tőle egyelőre, hogy mikor harangozott, a kötél végét megfoghattam, amely szívessé­gét lopott kenyérdarabokkal honoráltam. Hát még mikor bátyám nagy vakációra hazajött, s beszélte, micsoda rettene­tes nagy harang van Pá­pán az Öregtemplom egyik tornyában! Oh, hogy vágy­tam oda, hogy azt a nagy harangot megláthatnám! Midőn a nagy vakáció leteltével bátyámat Pápára visszavitték, ott rimánkodtam, kértem, sírva könyörögtem: vigyenek el engem is. „Elmegyek Pápála, én is elmegyek Pápála, vigyenek el engem is Pápála!” Már fenn ültek a kocsin. A kocsis meg­sajnált, leszállt az ülésből.- No, jól van kis fiam. Elviszünk hát téged. Hol van egy libaköltető-kosár, hozz elő egyet. Előteremtettem a kosarat.- De ebben rossz ülésed lesz ám; hozz egy nyaláb szalmát is ülésnek. Szaladtam és téptem a kazalból egy jó csomót. A gyeplő kezelője elkészítette ko­saramban a jó ülést.- No, próbáld meg, lesz-e jó helyed? Örömmel konstatáltam, hogy jó. Végte­lenül örültem, s bizton hittem, hogy most- már én is megyek velők Pápára; meglátom azt a híres nagy harangot. Hittem s oh! de boldog voltam. „Az embernek hite az ő mennyországa”, mondá egykor Kossuth.- Hozzál kisfiam egy darab cérnát is, jó hosszút, hogy duplán vehessük; úgy majd nem kell félni, hogy elszakad. Kihoztam egy egész gombolyagot. A kocsi után odakötötte a kosaramat a saraglyához.- No, ülj bele. - Van-e jó helyed?- Van. Ekkor ő is felült a helyére. Még hátra szólt, fogóddzam meg jól a kosár szélében, vigyázzak, hogy ki ne essem. Megvagdalta a lovait, a kocsi elindult, én pedig bone fide vártam, hogy a kosár is elinduljon velem. 828

Next

/
Oldalképek
Tartalom