Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története
kommunizmus országát már akkor, abban az időben is nagytételű adósságterhek sújtották, saját népe is nyomorgott, éhezett. A helyzet most sem változott, hiszen a „mindenek feletti világbirodalom” jelen időben is 1,7 milliárd dollárral tartozik a Magyar Köztársaságnak, azon túl, hogy az adósság fejében hadiipari termékeket, kivitelezés szempontjából nem teljesen megbízható 28 db MÍG 29-es vadászgépet már szállított törlesztés címén. A nagy összegű dollártartozás mellett hazánk felbecsülhetetlen értéket képviselő műkincseit elrablásuk után ötven év elteltével sem hajlandó a „felszabadító barát” visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának, a Magyar Köztársaságnak. A volt hadifoglyoknak az előbbiekben ismertetett szovjet kárpótlási igénye nem egyedülálló, mivel a zsidó deportáltakat az akkori NSZK kormánya kártalanította, a nyugateurópai internáló táborokból hazatérők pedig úgynevezett dollárcsekkeket kaptak. Bajtársi Szövetségünknek olyan elképzelése is volt, hogy a meghurcoltak személyre szóló kötvényt kapjanak, mint lehetséges utat a kártérítéshez. Mindezek az erőfeszítések után az Ország- gyűlés határozatának szellemében a Magyar Köztársaság kormánya együtt érezve a diktatúra áldozataival, megpróbált, ha részlegesen és utólagosan is, de enyhíteni a sérelmeket szenvedettek helyzetén. Az 1992. XXXII. sz. törvényben foglaltak alapján lehetővé tette, hogy a kényszermunkába hurcoltak kárpótlás vagy életjáradék formájában kapjanak segítséget, elégtételt. A volt hadifoglyok valamennyié, illetve hozzátartozója kivétel nélkül megkapta az említettek alapján beadott igényüknek helyt adó határozatot és a vele járó pénzösszeget. Az elbírálás után személyem 460.000 Ft kártérítésben részesült, illetve kapta az azt dokumentáló kárpótlási jegyet. Kormányunknak és Antall József volt miniszter- elnökünknek feltétlen köszönetét kell, hogy mondjunk e nemes intézkedéséért, együttérzést kifejező tettéért. Nem úgy az oroszokat teljes egészében kiszolgáló Rákosi és Kádár rezsimnek, akik - mint már említettem — a kényszermunkások érdekvédelmi szervét, a Hadifoglyok Bajtársi Szövetségét rendőri intézkedéssel betiltották, a magyar állampolgárok elhurcolását, munkába fogását természetesnek vették, meg sem kísérelték a szabadságelvonásoknak, a fogva tartásoknak még csak névleges elismerését sem, ezzel utólagosan enyhíteni a sérelmeket szenvedettek helyzetén. Pedig ezzel bűnük, ha részben is, de bizonyos fokig tisztázódott volna. Ugyanis a Magyar Kommunista Párt volt az, aki a transzportok indításában szabad kezet adott a megszállóknak, sőt Rákosiék még szorgalmazták, hogy az úgynevezett állami és emberi jóvátételi kötelezettség címén a háború befejezése után is tízezreket deportáljanak a szovjet haláltáborokba. A hazugságra épült ország vezetője, Rákosi Angyalföldön tartott beszédében pedig arcátlan, félrevezető módon kijelentette, hogy a két ország, a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság barátságának és megállapodásának megfelelően már minden magyar hadifogoly hazatért a Szovjetunióból. Az igazság itt is más volt, jómagámmal együtt a rablágerek csurig voltak, a kényszermunkások sorsa még nem dőlt el, a szovjeteknek mindenáron kellett az olcsó, ingyen munka. A szadista hajlamú, mindenkiben, még közvetlen munkatársaiban is ellenséget látó és az oroszokat kiszolgáló Rákosi nem tett semmit a haláltáborok borzalmai ellen, a magyar állampolgárok megmentése érdekében. Kis elkalandozás után térjünk vissza Ki- jevbe. Az idő homokóráján monoton egyformaságban pergett le egy újabb év, fogva tartásom negyedik esztendeje. Pár nap és az Óév halotti torán egy újabb fog megszületni, az ezerkilencszáznegyvenkilences esztendő. Arra legmerészebb álmunkban sem gondoltunk, hogy decemberben, tomboló tél idején az oroszok transzportot indítsanak haza. Mint a tiszta égből a villámcsapás, jött azonban a váratlan, de annál boldogabb hír: megkezdődnek a szállítások. A bejelentést követően mintegy megvadult vetítőgép képei peregtek egymás után a történések. Az események villámgyorsan követték egymást és az első parancs elhangzása után már szinte megállni sem volt időnk. Gyors bevagoníro- zás, legalább tízszeri számlálás, „búcsú motozás”, után már robogott is velünk a vonat, de most már nyugat felé. Egyre jobban magunk mögött hagytuk Ukrajna szívét és talán leg641
