Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története
szebb városát, a tornyos, kupolás Kijevet. Mindnyájan boldogan és teli szívvel gyűltünk össze az ablakoknál és a réseknél, hiszen innen már nincsenek messze a Kárpátok és mögöttük ott a távolban „...zúg az a négy folyó”. Már több napja voltunk úton a túlzsúfolt, hideg marhavagonokban, most is elég nehézségeken estünk át, de most ki törődött ilyen csekélységekkel. Reggelre már Ungváron voltunk, ahol szerelvényünk 30 percet veszteglett. Ez idő alatt tudtuk meg, hogy a magyar Átvételi Bizottság is itt van, a szomszéd sínpárok egyikén már vár bennünket a magyar szerelvény. És elérkeztünk a határhoz! A híd innenső része még szovjet... vörös zászlót lenget a szél, bundás sapkás ruszki áll marconán a vártán..., ott, igen ott a híd másik végén azonban... piros-fehér-zöldet lenget a szellő... Ez már Magyarország! Könnyes szemmel néztük ezt a kígyózó, csapkodó lobogót. Mintha integetne... mintha ölelni készülne... Ölelj, ölelj Magyarország, négyévi rabság után hazatértek fiaid, hazatértek... megfogyva bár, de törve nem!... Egynapi debreceni tartózkodás után reggel korán érkeztünk Budapestre, és ahogy a vonat ablakán kinéztem a szürke ködbe burkoló- dzott Nyugati pályaudvarra, akaratlanul valami meleg érzés öntött el belül. Hát ezt is megérhettem, amit még legmerészebb álmaimban sem mertem volna remélni... Vagy talán mindez csak egy álom? De nem, mégsem... hiszen alig egy óra eltelte után Sándor testvéröcsémmel összeölelkezve örültünk egymásnak. A Nyugati pályaudvarnál a Váci út tövében volt egy kis presszó, amelynek zárt, üveges teraszán fiatal, jólöltözött, nevetgélő férfiak és nők ültek. Hirtelen minden erő kiment belőlem, felszakadt bennem valami és elhurcolásom óta először sírni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy a táborban akármilyen borzalmakat láttam, és éltem át, nem tudtam sírni, érzéketlen lettem, mert minden energiámat, gondolatomat az életben maradás, az élni akarás kötötte le. Ebből az erőből a Nyugatiig futotta. Lassan kezdtem érezni, hogy ember vagyok. És ismét vonaton vagyok... Egy hosszú szenvedésekkel teljes vándorút közeledik utolsó pillanatához. A végállomás, a szerető otthon már mind közelebb és közelebb... Közben a vonat egyik fapados kupéjában pápai útitársaim is akadtak, Fodor Gyula városi adótiszt, aki érdekes módon a későbbiek folyamán közvetlen főnököm lett és Hajnóczki Ferenc, neves pékmester, ipartestületi elnök személyében, akik a háború utáni lényegesebb eseményekről tájékoztattak és jó tanácsokkal láttak el. A vonat pedig csak döcögött lassan, de biztos célja felé... A távolság percről percre fogyott... A szent karácsony előtti decemberi borongós késő este komor arccal meredt be rám a kocsi ablakain, de nem titkolt izgalommal, reményekkel néztem vele szembe... A következő megálló... Pápa - jelentette be mosolygó arccal a kalauz. Feltűnt a régi, öreg pápai vasútállomás... semmi sem változott... Kapkodás, törtetés, egymás után ugráltunk le a kocsikból. Egyedül törtettem a kijárat felé, s alig fél óra eltelte után már a Varga utcában, családi házunk ablakán kopogtatva kértem bebocsátást. S ekkor láttam meg Édesanyámat, Édesapámat kitárt karokkal, sírva-nevető szemekkel. És nekem földbe gyökereztek a lábaim és lassan... döntötték a könnyek a szemem... Azóta közel ötven év telt el, az életem ment tovább, a múltból még néha felbukkannak az arcok, de egyre halványabban. Mi pedig, mint a vészkorszak túlélői, az évek gyors múlásával, életünk alkonyához közeledve megtört öreg emberek lettünk, akikből most már kihalt a bosszúvágy, de a szenvedéseket, a borzalmakat soha nem felejtjük el... Mi, volt kényszermunkás-rabok, nem a még életben lévő, parancsot kiadó bűnösök életét és a fogva tartó ország megsemmisítését, hanem a bűnbánatát kérjük, azért, hogy felettük bűnbocsánatot gyakorolhassunk... A korábbi, de a jelenlegi orosz vezetés, hasonlóan a Rákosi és Kádár-rezsimhez - jellegükből adódóan - a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének többszöri kezdeményezése ellenére is ettől visszautasítóan elzárkózódott. A kényszermunkába fogott rabok szenvedéseit, megpróbáltatásait, a haláltáborokban elpusztult több tízezer különböző nemzetiségű fogoly jeltelen sírba való eltüntetését természetesnek vették... semmi hajlandóságot nem 642