Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 2. szám - Horváth László:Felsővárosi emlékek Életem és kortörténet az 1940-es, ’50-es évekből
változást hozott, hogy megszüntetett algimnáziumi és polgári iskolák diákjai is általános iskolai tanulók lettek. A tanári karban is jelentős változások történtek, mert a korábbi felekezeti iskolák tanárait összekeverték, s kb. felerészben kicserélődtek és új igazgatót is kaptunk Véghelyi Amand személyében. Mi - úgy gondolom - végül is jól jártunk, mert a református polgári iskolából és gimnáziumból magasan képzett tanárokat kaptuk, akik, ha lehet, még a korábbinál is többet követeltek tőlünk. Közülük Ligárt Ida tanárnőre emlékszem legnagyobb tisztelettel, aki korábban a Nátusban igazgatóként dolgozott. Szigorú és igazságos volt, sokat követelt, de mint pedagógus a maximumot adta ki magából. 1951-ben az általános iskola elvégzése után a Türr gimnáziumba kerültem. Ez abban az időben is egy jó tanintézetnek számított, ahonnan nagyon sok tehetséges diák került főiskolára, egyetemre. Később közülünk többen országosan elismert és neves személyiségek lettek a tudomány vagy a kultúra területén. A kor politikai légköre itt is kitapintható volt, pl. kötelező DISZ tagság, kötelező nyári munkatábor, orosz tagozatú osztályok létesítése, stb. Ezzel együtt, vagy talán ennek ellenére magas szintű képzésben részesült, aki komolyan vette a tanulmányait. Egy, az ekkori időkre jellemző történet: 1952-ben három hetes építőtábori munkára küldtek Sztálinvárosba (ma Dunaújváros) a Vasmű építkezéséhez. Napi tíz órás munkaidővel egy szennyvízcsatorna építésénél dolgoztunk teljesítménybérben - földmunkát és betonozást végezve. A három hét elteltével elszámoltak velünk és a szállás, a koszt, s egyéb költségek elvonása után 270 forintot kaptam. Ezért a pénzért itthon egy pár ún. durábel bakancsot kaptam, amelyben 4-5 telet is kihúztam. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy amikor hazajöttem és apámmal vittük leadni a púposán megrakott kocsi gabonát (kötelező beszolgáltatás), nem kapott annyit az éves munkájáért, mint én a három hetes tevékenységemért. Működött az agrárolló. Nem csoda, hogy aki tudott, menekült a mezőgazdaságból. A gimnázium elvégzése után gyári munkás lettem, mert bár jó eredménnyel érettségiztem, s lett volna esélyem, hogy továbbtanuljak, ez szóba sem jöhetett. Ekkor volt a mezőgazdaság mélyponton, a jövedelmezősége szinte a nullával volt egyenlő. Legidősebb voltam a családban, a testvéreim még tanultak, a szüleim alig várták, hogy én is keressek. Annál is inkább, mert a nagyszülőktől örökölt - ki tudja hány éves - vert falú zsuppos ház ugyancsak a végét járta, s egyre sürgetőbb volt a lakásproblémánk megoldása, de erre még néhány évet kellett vámunk. 1958-ban jött a termelőszövetkezetek szervezésének nem éppen demokratikus módon történő megvalósítása. Apámat is beszervezték a 3—4 fős csoportokban házról- házra járó agitátorok, akik addig jártak a gazdák nyakára vagy két héten át ígérgetéssel és burkolt vagy nyílt fenyegetésekkel, míg alá nem írták a belépési nyilatkozatot. Az újonnan alakult Táncsics Tsz - az első 2-3 évben csak vegetált - a teljesítmény után jóváírt munkaegységre alig fizetett néhány forintot, azt is sokára. A megélhetést tulajdonképpen a természetbeli juttatások és a háztáji föld biztosította szerény mértékben. Néhány év elteltével, amikor a kis szövetkezeteket egyesítették és az állami támogatás is jelentősen emelkedett, már sokat javult a helyzet, de ez már egy másik történet. *** A Felsővárosi városrész levéltári adatok szerint a korábbi Felső-majorok helyén alakult ki. A gazdáknak már a legkorábbi időkben is lehettek bizonyos közösségi szerveződései, pl. a közbirtokosság, ami a közös erdő vagy legelő használatát szabályozta. A kulturális és egyéb érdekközösségek a 19. század második felétől, a jobbágyfelszabadítás után alakulhattak ki. A Felsővárosban három különféle közösségi szervezetre emlékszem, melyek a Felsővárosi Legeltető Társulat, a Felsővárosi Olvasókör és a Felsővárosi Géptársulás. Ezek közül nyilvánvalóan a Legeltető Társulat lehet a legkorábbi, mert a közös legelő fogalma már a kora feudális időkben is ismert volt. 617
