Lapok Pápa Történetéből, 2001
2001 / 5-6. szám - In memoriam Tamás József - Élet- és korrajz
kancsokra vert patkó- és csigaszeg. Bizony akkor még az emberi cipőket is megpatkolták. Később már csak - leggyakrabban elvásó — orr- és sarokrészre vertek fel ún. spiccvasakat. Az egyre terebélyesedő betegbiztosítás révén az OTI a gyógycipők és gyógybetétek árát megtérítette tagjai számára. Ez némi többletbevételt hozott. Szüleim 1929-ben házat tudtak venni a Szent László utcában, amelyet anyám korai (54 éves) halála után 1940-ben eladtunk. A kor és a sors kegyetlen fintora révén egy élet munkája másodszor is veszendőbe ment. Az eladott ház árát apám kivette a bankból. Az orosz katona szerint - aki kiemelte apám zsebéből - jól tette. Persze, ha a bankban hagyja, akkor is elveszett volna. így legalább az a muszka fiú egy-két jó napot szerzett magának. A baj nem jár egyedül: a Deák F. utcai üzletünk előtt egy német páncélautó robbant fel. Az üzlet is odalett. Se pénz, se posztó... Időközben népes családunk a hét élő gyermekből háromra fogyott, ebből egy három és fél évig a győztes hatalom fogságában sínylődött, egy pedig ’45-ben útban volt a krematórium felé. Mai szóhasználattal élve azt hiszem kissé „kiborulhatott” az öreg. Nem borult ki. Utolsó fellángolásként 1947 év végéig a Szociáldemokrata Párt pápai szervezetének elnöke volt, én pedig a jegyzője. De megint pechünk volt. Imperialista ügynökök lettünk, és az egyesülés előtt kizártak bennünket a Szociáldemokrata Pártból. Ugye tudják: ez olyan fizetés nélküli ügynökség volt. A családi vonatkozású emlékek végszavaként még annyit: 1955-ben bekövetkezett haláláig Szalay Pista bácsival együtt dolgozgattak és gyógyították a beteg cipőket, amíg a kneib (suszterkés) ki nem esett a kezükből. Ennyit kívántam a családi emlékeimből elmondani, a továbbiakban pedig a cipésziparról - főként a gyermekkoromban látottak és tapasztaltak alapján - is szeretnék szót ejteni. A harmincas évek elejéről - amikortól legkorábbi személyes emlékeim származnak — Pápát és a hasonló településeket álmos kisvárosokként jellemezték. Itt nem történt semmi, az emberek élték a maguk egyszerű életüket: kisebb-nagyobb tragédiákat, gyerekek születtek, öregek meghaltak; a helyi újságok első oldalukon hozták, ha valaki lúgkövet ivott, megrúgott valakit a ló és kórházba vitték, vagy a színházban Tom Mix hangosfilmet játszottak, esetleg a Tüchtigkrank néninek hármas ikrei születtek. Csendes, rendezett kisváros voltunk, a Városházán tizenhat ember plusz polgármester ellátta a város ügyes-bajos dolgait. Rendezett város volt, mindenkinek és mindennek meg volt a helye. A városban - hajói tudom - évente nyolcszor volt országos vásár. Az első gyertyaszentelőkor (február 2. táján). Ezek a vásárok két naposak voltak: kedden az állatvásár a mai Kilián-lakótelep helyén, szerdán pedig a kirakodóvásár. Ahogy mondtam, mindennek meg volt a helye: a gabonapiac a Nagytemplom mögött; a cserepesek a szökőkút előtt; a halpiac a Tapolca-hídon, a villanytelep előtt; a fapiac a Batthyányi utca elején; az avitt-piac a tűzoltólaktanyánál; ősszel a káposzta és kerékrépa -vásár a bástyái transzformátorház előtt zajlott le. A szerdai kirakodóvásárok idején az egész Fő-tér a Flórián szoborig tele volt a legkülönfélébb árusok sátraival. Ezek zöm,ét a cipészek, csizmadiák és a szabók alkották, de jutott hely a rőfösöknek, kosarasoknak, de még a bábosoknak is. Mindent lehetett kapni, még egyénekre szabott jövendőt is. Ez utóbbit Óbudai Juliska szolgáltatta, körülbelül olyan találati pontossággal, mint a mai horoszkópok. Ebbe a környezetbe illeszkedett a cipész- és csizmadia ipar, az utóbbiak jórészt a Varga- illetve Flórián utcába települve. A tárgyilagosság kedvéért meg kell mondani, hogy a lábbeliipar rendeltetése és anyagi háttere révén több csoportra oszlott: belvárosi cipészekre, akik rendelésre készítették az ún. mérték utáni cipőket, és a pápai huszártiszteknek az extra csizmákat. Ezek a cipészek külön műhellyel és üzlettel rendelkeztek. Az utóbbi helyiségben zajlott a mértékvétel, az anyag és a fazon kiválasztása. Akkoriban a bőrgyárak cipődivatlapokat, színes, kiragasztott bőrkollekciót küldtek az iparosoknak. A kellő minta kiválasztása után következett a legfontosabb: az árban való megegyezés. Ez bizony néha még egy órába is bele tellett. Ilyenkor apám egy rögtönzött árvetést készített: anyag, munkabér, regie és 20% polgári haszon. Ő így nevezte. Az alku létrejötte után a határidő megbeszélése következett. Nem akarok példálózni a mai iparosok előtt, de nem igen emlékszem arra, hogy a vállalt határidőre nem készült volna el a cipő. Olyan esetekről tudok, hogy betegség vagy egyéb elháríthatatlan akadály miatt egy másik cipész besegített, de a cipő, vagy akár a javítás is időben készen volt. Igen, a konkurencia ott volt minden iparos nyomában, és egyik sem engedhette meg magának, hogy a határidőt túllépje. Ezeknek a műhelyeknek még két fontos jellemzője volt: rendelkeztek cipészvarrógépekkel, és több állványt megtöltő különféle méretű kaptafákkal. A cipőfelsőrészeket apám szabta ki, készítette elő; anyám pedig megtűzte. Sohasem mondott varrógépet, mindig tűzőgépnek nevezte. Kétféle varrógép volt: a balkaros a felsőrész, a jobbkaros pedig egyéb munkák (foltozás stb.) készítéséhez. Itt kell megemlíteni, hogy a cipészek, csizmadiák többsége nem rendelkezett varrógéppel, ezért a városban több cipőfelsőrész-készítő is működött: Mógor, Kenesei J., Kenesei G. neve jut hirtelen eszembe. A falusi cipészek szinte kivétel nélkül Pápára hozták a felsőrészt megvarratni. Ugyanilyen fontos volt Bertha-bácsi kaptafakészítő műhelye a Hosszú utcában, ahol a legkülönfélébb kaptafák, sámfák készültek nagy szakértelemmel. Az „igénye302
