Lapok Pápa Történetéből, 2001
2001 / 5-6. szám - In memoriam Tamás József - Élet- és korrajz
sebb” (értsd: jobb módú) megrendelőknek lábra méretezett kaptafája volt. E helyen kell beszélni a bőrös boltokról is, ahol az iparosok az alapanyagot és a kellékeket szerezték be. Apám elmondása szerint az első világháború előtt a finomabb felsőbőröket gyakran Pesten vagy Bécsben vették meg. Akkoriban fogalom volt a Century - sevró, antilop, nubuk és az aranybélyeges Hungária box bőr. Ezek a box bőrök általában a ló vagy báránybőrből készültek. De nem volt ritkaság a gyík vagy krokodilbőr sem. A második világháború előtti anyagellátási problémák miatt megkezdték a disznóbőrök használatát is. Eleinte ez felért egy szentségtöréssel, és senki sem gondolta, hogy a háború vége felé még fatalpú cipők is forgalomba kerülnek. Nem beszéltek róla, nem voltak környezetvédők, de a cipő készítésénél szinte csak természetes anyagokat használtak fel. Ragasztóként a búzacsírából nyert csiriz, a ráma és a talp felvarrására viaszos vagy szurkos lenfonal szolgált. A cipő talpát faszeggel erősítették a felsőrészhez. Emlékezetből, nagy vonalakban megpróbálom elmondani a cipő elkészítésének menetét, továbbá az alkalmazott szerszámok jobbára németből átvett neveit. Első lépésként a felsőbőrt kellett megvenni a bőrkereskedésben. Értéke a már említett minőségektől és mennyiségétől függött. A mennyiség mérésére a quadrat szolgált, ami kb. 30X30 cm-es kartonból kivágott négyzet, valamint ennek fél és negyede volt. ezeket a kartondarabokat ráhelyezték a bőrre, és így állapították meg a bőr területét. Megjegyzem még, hogy a hossz mérésére nem metrikus egységeket használtak. Valószínűleg ennek és a quadratnak is az angol hüvelyk az alapja. A felsőrész összeállításához - a mértékvétel adatai alapján - első lépcsőben a nagyságnak megfelelő sablon szerint kiszabták a bőrt egy éles, vékony, kb. 1 cm széles szabókéssel. A kiszabott bőrdarabok széleit be kellett szegni (bukkolni), ami úgy történt, hogy a bőr széleit ívelt, kanálszerűén meghajlított vékony késsel elvékonyították: sirfölték (schärf = éles), ezt benzinben oldott nyersgumiból készült ragasztóval az ún. cementtel visszahajtották és leragasztották, majd a varrógépen levarrták. Díszesebb cipők felsőrészén lyukasztóval mintákat alakítottak ki, amit többsoros varrással is cifráztak. A felsőrész belső oldalát erős lenvászonnal vagy szattyán bőrrel bélelték. Ezután a cvikkelés következett, aminek az volt a lényege, hogy a megfelelő méretű kaptafára ráfeszítették, és drótszegekkel ideiglenesen rögzítették a felsőrészt. Ehhez a felsőrészhez a talpbőméi vékonyabb, de erős, kb. 2-3 cm széles rámát varrtak szurkos fonállal. A felsőbőrhöz és a rámához a talpbélést (branzol - Brandsole) is hozzádolgozták, majd a kaptafához szorosan simuló felsőbőrt egy lencsefejű kalapáccsal ütögetve formálták, merevítették. Ezt megelőzően a méretre vágott talpbőrt legalább egy fél napig vízben áztatták, majd az ún. klopstánon (Klopfstein) legalább félóra hosszáig kalapálták, amivel tulajdonképp a talpbőrt tömörítették, ellenál- lóbbá tették. A talpbőrök — ismereteim szerint - marha- és bivalybőrből készültek, főként az újpesti Wolfner gyárban. A bőrgyárakban a tímárok csersavval kezelték a nyersbőrt, ami talán egy évig is eltartott. Egy jó minőségű, vastag talpbőr áztatás előtti méretre vágása alaposan megizzasztotta a segédeket. Az áztatás során felpuhult talpbőrt ráfektették a kaptafán lévő felrámázott felsőrészre, majd varrták, vagy faszeggel szegezték oly módon, hogy a munkadarabot a két térdükre fektették, és lábszíjjal rögzítették. A sarkokat több rétegben szegezték fel faszeggel, és fej nélküli vasszegekkel (stifni). Női cipőkhöz — a sarok magasságától függően — bőrrel bevont fasarkot, vagy erős papírsarkot is használtak. Már csak a talpszélek, cipősarkok reszelése, simítása, festése, viaszolása, a kaptafa kivétele, a felálló faszegek leszerelése, és a belső talpbélés beragasztása volt hátra. Néhány kisebb műveletet nem soroltam fel, de hát ebből is kitűnik, hogy csak az igazán jó szakember tudott mestermunkát kiadni a kezéből. Itt meg kell állnom és megnevezni Viczai Ferenc segédünket, akinél jobb szakembert nem ismertem az iparban. Szakmai tudását csak emberi nagysága múlta felül. Becsületessége, és apám melletti kitartása még ma is példakép előttem. Ennyit a cipő vagy csizma elkészítéséről, s most jön az én színrelépésem a liferálás. (Lieferung = szállítás). Az elkészült új cipőket, esetleg javította- kat a megrendelőhöz kellett eljuttatni. Számomra ez életbevágóan fontos volt a számba jöhető borravaló végett. Ez biztosította számomra a mozijegyeket, fagylaltot, shimmy-labdát, és minden egyéb fontos dolgot. Mindig számon tartottam, hogy mit, mikor, kihez kell vinni, és mennyi lesz a várható bevételem. Sajnos néhány csalódás ért már ekkor is: a gazdag zsidók, ügyvédek, orvosok, kereskedők soha egy fillért sem adtak. „Talán ezért is lettek gazdagok?” - morfondíroztam gyerekfejjel. A szegény vásározó vagy kisiparos zsidó már biztatóbb volt, ott már számolhattam némi borravalóval. A legbiztosabb forrásaim a textilgyári tisztviselők és mesterek voltak, ami érthető is, hiszen ők a többszörösét keresték: pl. egy városház végrehajtó fizetésének. Már az előzőekben említést tettem az orthopédcipőkről. Pápán tudomásom szerint ketten foglalkoztak ilyen cipők készítésével. Apámon kívül még Heszler J. végezte magas fokon ezt a rendkívül kényes, és igényes munkát. Nagy ügyességet kívánt az ilyen lábbelik kivitelezése. Először gipszmintát kellett a beteg lábról venni, azután a kaptafát ennek megfelelően átalakítani, vagy újat készíttetni. Ezt követően kellett a cipőbe beépíteni a gipszminta alapján kidolgozott parafabetétet. 303
