Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-02-15 / 2. szám
6 KRÓNIKA 1960 FEBRUÁR Korcsmáros Nándor: Krisztus keresztjétől a mi keresztünkig A MINAP ELHUNYT, JELES IRó ILY CIMÜ NAGY TANULMÁNYÁBÓL Akar-e az emberiség kommunizmust? Erre a könnyen felvetett kérdésre nehéz válaszolni. Igent mondani épp oly semmitmondó, mint nemet mondani erre a napról-napra időszerűbb kérdésre. Bizonyítani kell! De mi lehet az a bizonyíték, amely meggyőzően döntheti el ezt a problémát? Mi azt állítjuk, hogy az emberiség nem akar kommunizmust. Ezt kíséreljük meg e könyv lapjein bizonyítani. A bizonyításnak talán helyes útját választjuk, ha — ragaszkodva a történelem kétségbe nem vonható eseményeihez — felsoroljuk az ó-kortól máig alakult nevezetesebb közösségi alakulatokat, nem kutatva mást, csak azt, hogy miért keletkeztek, ill. miért kellett létrejönniük, valamint azt, hogy miért szűntek meg, azaz miért kellett megszünniök. A kommunisztikus rendszerék keletkezésének és megszűnésének az okát, vagy okait megismerve, már mindenki megadhatja a felvetett kérdésre a választ. Hogy az ember napjaink legégetőbb problémájáról nyilatkozzék, ahhoz természetesen a felvetett kérdésben való tájékozottságán kívül — sokszor a bőrén érzett — tapasztalatokra is szüksége van. Csakhogy, az eféle tapasztalatok hatásai folytán — akarva, nem-akarva — valamilyen irányban elfogulttá válhatik az ember. Márpedig az ellen a vád ellen lehet legkevésbbé tiltakozni, hogy — kivált tollal a kézben — elfogultak vagyunk. Eszerint az a toll is elfogult, amely e sorokat rója. Az író nem is tiltakozik az elfogultság vádja ellen. Tudatában van-e veleszületett gyarlóságának. De mert jóhiszeműnek tartja magát, ahhoz a segédeszközhöz nyúl, amelyet az eszmeáramlatok zűrzavarában, kivált írásnál, ritkán vesznek igénybe. Ez a segédeszköz — a tárgyilagosság megőrzésére — a lelkiismeretesség. Ezt a “fegyvert” használja fel az író saját maga ellen is, mikor hozzálát ehhez a most legidőszerűbb könyv megírásához. ★ Valamelyik beszédében India miniszterelnöke, Nehru a kommunizmust álló órához hasonlította. Ha ezzel a hasonlattal azt akarta volna mondani, hogy a kommunizmus nem haladó eszme, a fején találta volna a szöget. Csakhogy, a kommunzmus nem álló óra, hanem visszafelé járó óraszerkezet, mely — mint a visszafelé pergetett film — visszavisz bennünket a középkor, az ókor, sőt a történelemelőtti korszakok sötétségeibe. Kezdjük a történelemelőtti korszaknál. Barlangban vagyunk, mely akár a Vogézekben, akár a Harzhegységben, akár pedig a Kárpátok hegylánca valamelyik szakádékos pontján van. A barlangban élőlények húzódnak meg. Ezek közt az élőlények közt egy sincs olyan, akinek — vagy melynek — egyéni tulajdona lenne. Mindenük közös. De még nem tartunk az embereknél. E- zek még állatok. S nem is azok az állatok, amelyek idővel emberré nemesülnek. Igazi állatok. Talán oroszlánok, talán farkasok. Tehát konzekvensen állatok, nem úgy!, mint majd idővel az ember lesz, ki sohasem konzekvens, mert mint állat emberré válik s mint ember elállatiasodik. A meggondolásnak, tudatos elhatározásnak egyetlen szikrája sem működik közre avégből, hogy ebben a barlangban közösségi rendszer alakuljék ki. Közösségi állapotuk kialakulása oly természetesen történt, mint ahogyan a méhek, vagy a termeszek társadalmában csodálatosan bonyolult élet teremt magának minden időkre szólóan meghatározott — kommunistarendszerű! — törvényeket minden meggondolás nélkül. A törvényszerűséget, megfontolást, elhatározást itt a körülmények, az életviszonyok helyettesítik. Közösségben élnek, énéikül nem létezhetnének. Ugyanekkor, a szomszédos vadászterületek egyikén, vagy ugyanabban a barlangban nem sok idő múlva, tán csak rövid kilenc-tíz millió év múlva, emberek tanyáznak, még alig különbözve a létért való küzdelem formáiban az előttük itt lakó állatoktól. Erkölcsük még nincs. Ezt a kényszerült cselekvések és magatartások helyettesítik. Az őket lépten-nyomon kísérő veszedelmek arra kényszerítik ezeket az elszórtan élő embercsaládokat, hogy falkába verődjenek össze, de ez sem jellegzetes emberi vonás. Hiszen nem a gondolkodás cselekedteti őket. Csak az ösztön. Mint ahogyan veszedelem idején a barmok is összefutnak, jóllehet a viribus unitis klasszikus jelszavát nem ismerik. Ezt teszik az elefántok KORCSMÁROS NÁNDOR író és hírlapíró, a Magyarországi Újságírók Egyesületének, majd a budapesti Fészek Művészklubnak volt elnöke Bécsben 77 éves korában agyszélhüdés következtében hirtelen meghalt. Korcsmáros Nándor a régi szabadelvű polgári író és úsjágírógárdához tartozott. Több, mint félszázadon át szerepelt Budapest újságíró- és művésztársadalmában. Sok éven át a Pesti Hírlap munkatársa volt, darabjait sikerrel játszották. Mint fiumei lapszerkesztő kezdte, s az első világháború idején tűnt fel, amikor fronttudósításait tartalmazó könyvéhez az ország királya, IV.'KÁROLY írt előszót. A kommunisták elmozdították a Fészek Club éléről, s nem adtak munkát neki, mert ellenfelükként ismerték. 1957-ben emigrált és Bécsben német és magyar nyelven kiadta a kommunizmus ellen írt •‘Krisztus keresztjétől a mi keresztünkig” című nagyszabású tanulmányát, melyhez OTTÓ örökös-király írt előszót. A könyvnek nagy sikere volt. Korcsmáros egy'deiíí'eg bekapcsolódott a magyar legitimista mozgalomba, s annak Bécsben legtevékenyebb harcosa lett. Irodalmi tervein is fiatalos lendülettel dolgozott, amikor elragadta a halál. Emlékét szeretetben őrizzük. is, vezért is választanak maguk közül általunk megismerhetetlen választási törvények szerint. Az önműködő Természet alakította ki ezt a társadalmi formát, önvédelmi célból. Az emberiség történelemelőtti társadalmi formája tehát a kommunizmus. Az a kommunizmus, amely magától értetődő, amelynek a megteremtéséhez nincs szükség forradalomra, sem erőszakra, hogy létesüljék. S ha ezután következő idők során erőszakosan alkottak kommunisztikus rendszereket, ez azt bizonyítja, — pusztán a kényszer alkalmazása miatt, — hogy annak az emberi társadalomnak, melyről éppen szó van, nincs már szüksége arra az életformára, mely valamikor mentsvára lehetett, de csak addig, amiig szellemi fejlettség tekintetében még közelebb állt az állathoz, mint ahhoz az emberi lényhez, akit műveltségi és erkölcsi mértékünkkel mérve embernek tartunk. Már jelentős haladás volt, amikor — ismét rengeteg idő elmúltával — tudatosan menekültek be törzsek, vagy a törzsekről leszakadó embercsoportok, kommunisztikus rendszerekbe, de megint csak menedékül az ennél is elviselhetetlenebb életviszonyok gyötrelmei e'ől. Nem pedig azért ,mert atavisztikusan kívánták volna ezt az életformát. S most látogassuk meg, évezredek tömegeinek elmú’ásával az ókor klasszikus kommunista államát. Kr.e. 800-ban Lykureos kommunista városállamában vagyunk. De már milyen mélyreható változást találunk az ősemberi közösségben és telepesek létrejöttének körülményei és a spártai kommun keletkezésének körülményei közt! Az őskorban egyszerűen közösségi formában jegecesedett ki az emberi családok és törzsek élete. Senkitől nem vettek el, nem sajátítottak ki semmiféle magántulajdont. Még csak látszata sem volt szociális forradalomnak, amikor ezek a közösségi telepek létrejöttek. Spártában már hozzányúltak a polgárok vagyonához. A városállamhoz tartozó földek tulajdonát néhány* befolyásos ember szerezte meg. Lykurgos radikálisan oldotta meg a kérdést. Elvette tőlük a földet. Volt néhány nagybirtokos ki maga ajánlotta fel a közösségnek; mi európaiak azonban jól tudjuk, hogy az csak az erőszak elkerülése végett történhetett. Beszélünk spártai erkölcsről, spártai jellemről és egyszerűségről. Persze, az erkölcs és jellem megemlékezésekben csak tiszta morált és nemes karaktert jelent. De vájjon az a kifogástalan spártai polgár valóban olyan volt-e, amilyennek elképzeljük s amilyennek iskolás könyvek tanítják? Vizsgáljuk meg közelről Lykurgos törvényeit, reformjait, amiknek a jogosultságát az adta meg, hogy* a népek el voltak nyomva, egy kis, hatalmas csoport uralkodott rajtuk, ezek csak az élvezeteknek éltek; ilyen kirívóan egyenlőtlen különbségek a lakosság soraiban méltán kiválthatták a már lázadásig fejlődő elégedetlenséget. Lykurgos, hogy megszüntesse a kapzsiságot és egyenlőtlenséget, az arany- és ezüstpénz használatát megszüntette és akkora vaspénzeket veretett, hogy azok nem is nagy értékét szekéren kellett tulajdonosának elszállítania. A csalások és lopások száma így nagy mértékben csökkent, valamint megszűntek a közhivatalnokok megvesztegetései is. Voltak tehát Spártában tolvajok, csalók, megvesztegethető tisztviselők és meervesztegetők. Különben miért kellett volna a kétségtelenül bölcs és nemesszándékú államférfinek oly ravasz módon gondoskodnia arról, Korcsmáros Nándor
