Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-04-15 / 4. szám
4. KRÓNIKA 1960. ÁPRILIS búiból politikai tőkét kovácsoltak a maguk számára. A XIX. század marxista szólamainak azonban a kapitalizmus bukásával el kell veszteniük vonzóerejüket. Ezek a jelszavak a bírálat tárgyának eltűnésével ürese ■ konganak. Itt látható leginkább, milyen veszélyes egy politikai programot főként tagadásra építeni. Az ellenfél hibáiból egy ideig könnyen lehet hasznot húzni. Jobbat alkotni azonban nagyon nehéz. Hoszszú távlatokban gondolkodva a pozitívumokra alapozott program hatalmas előnye, hogy valódi vagy állítólagos ellenfelét túlélni képes. Bizonyos, hogy a marxizmus által befolyásolt politikai fejlődés sok jót is hozott. A kapitalizmus hibái szükségszerűen váltották ki a visszahatást. Az igazságtalanságoknak meg kellett szűnniük, ami a modern haladó országokban egyrészt be is ^következett. Amikor azonban a kapitalizmus-szülte fonákságok orvoslást nyertek és a marxistáknak ki kellett volna lépni az ellenzékiségből és hozzá kellett volna fogniok a valódi építéshez, ebben a sorsdöntő pillanatban derült ki a marxizmus gondolatszegénysége és a leküzdött rendszer hibáival való lényegbeli azonossága. Ezek után nem csodálható, hogy a marxizmus legtöbbször hajótörést szenved, ha ellenzéki szerepe megszűnik és tagadások helyett építő politikát várnak tőle. A tisztán materialista alapokra épített közgazdasági rendszerek sohasem hozhatnak megelégedést, mivel az életből a legfontosabb szempontot, az emberit figyelmen kívül hagyják. Amikor a marxizmusnak be kellett volna váltania a jövőre kiállított váltót, az események reménytelenül túlhaladtak felette. A kapitalizmus tönkrement, megölte a materializmusa. Édestestvére, a marxizmus nem örökölhetett tőle többé semmit. A csődöt mondott marxista kísérletezéseket követő fájdalmas kijózanodás ahhoz az aléltsághoz vezetett, amely ma a múlt tanulságait levonni és célkitűzéseiket a jövő követelményeihez alkalmazni képtelen európai szocialista pártokat jellemzi. Azok az állapotok, melyek elítélésére a marxista rendszer felépült, múlóban vannak. Nehéz ezért a XX. században olyan programmal építő munkát végezni, amelyet a XIX. század különleges és egyedülálló viszonyaira alapoztak. Megállapítottuk, hogy a közelmúlt két uralkodó rendszere belsejében korhadt. Se vonzóerejük, se jövőjük nincs. Ha egyesek ismételten hűséget esküsznek is-.nekik és hitet is tesznek mellettük, a tömegek bizalma alapjában véve mind a kapitalista, mind a marxista redszerben megingott. Mindkét táborban hiányzik a képesség és az erő — és ez a jellegzetes tünete az elaggottságnak —, hogy a jövő egyre égetőbbé váló kérdéseivel komolyan és alkotóan foglalkozzanak. Ennek különösen olyankor van nagy jelentősége, amikor a világ gazdasági képe ismét mélyreható változás előtt áll. S ma olyan gazdasági forradalom előestéjén élünk, melynek bordere je nemcsak eléri, hanem minden bizonnyal túl is szárnyalja majd a múlt század ipari forradalmát. Az automatizálás és az atomenergia már a közeljövőben meg fogja változtatni földünk arculatát. Egész termelési ágak tűnnek majd el jelenlegi iparunkból és mezőgazdaságunkból. A termelés számára eddig ismeretlen területek nyílnak meg. Üzemeket kell átszervezni és áttelepíteni, létfeltételeik teljesen újak lesznek. Ezzel egyidejűleg az üzemek szociális szerkezete is meg fog változni. Ugyanez lesz a helyzet a termelés és a munkafeltételek terén is. A meggazdagodás egyes forrásai el fognak apadni, viszont újak, jelentősebbek nyílnak meg. Ez a helyzet éleslátást és világos terveket követel a gépesítés forradalmának megrázkódtatásai fokozott mértékben fosnak megismétlődni. S ez nem a “jövő zenéje”, hanem a jelen parancsa. Annál tragikusai>b tehát, hogy e súlyos fejlemények előestéjén korunk két uralkodó gazdasági rendszere szükségképpen csődöt mond, mert a múlthoz tapadnak és nincs semmi közösségük a jelennel. Sajnos hiányzik azonban még az elgondolás, mely a letűnt rendszereket eredményesen helyettesítené és az uj feltételeknek megfelelő, azokat helyes keretbe foglaló, programot nyújthatna. Megnehezíti a helyzetet, hogy a jövővel számot vető gazdasági felfogások hiánya csak következménye az állami élet párhuzamos fejlődéséek. Ha ftiszünk a politika elsőbbségében, vagyis ha felismerjük, hogy a gazdasági fejlődés sajátos törvényekkel rendelkezik ugyan, de nem függetlenül, emberi behatásoktól mentesen alakul ki, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egészséges közgazdaság csak helyes államvezetés mellett képzelhető el. Koruk végzetes gyengesége éppen az, hogy a történelem jelenkori nagy pillanatában láthatólag cél és terv nélkül vergödk. lanatnak, megrázó eseménynek, melyben drámaian csúcsosodik ki egy hosszú fejlődési folyamat. Az 1789-es esztendő eseményei észszerű következményei voltak a reneszánsznak, a pogány szellemiség betörésének a keresztény nyugati világba. — Gyümölcseit felismerjük Bodin tanában a király abszolutizmusáról, Versailles és az enciklopédista iskola szellemében, különösen pedig Jean Jacques Rousseau írásaiban. Az új pogány szellemiség romboló tevékenységét a politikai események csupán betetőzik a Bastille megrohamozásával, az ezt követő rémuralommal, Napoleon diktatúrájával és pusztító háborúival. Rövid ideig tartó nyugalom után 1848-ban ismét győzött a forradalom szelleme, azóta valóságos diadalmenetet tartott és ismételten olyan véres válságokhoz vezetett, mint pl. az 1933 és 1945 közötti események sorozata. A francia forradalom szellemi örökségére alapozott állam lényege, hogy a transzcendentális kapcsolatokat tagadja, a természetjogot nem ismeri el és az öncélú embert, — ami alatt többnyire a tömegek értendők, — tekinti minden jog forrásának. Ebből logikusan következik a törvényhozó korlátlansága, legyen az egyeduralkodó vagy országgyűlés. A francia for. radalom állama tehát a szó legszorosabb értelmében totalitáris, még akkor is, ha magát demokratikusnak nevezi. Ez jogosulttá teszi a gyakran használt alaki demokrácia” elnevezést. A francia forradalom szellemi örökségére felépült kormányzati rendszerekben klasszikus értelemben vett demokrácia sosem valósulhat meg. A kettő kizárja egymást. Ennek a totalitarizmusnak szükségszerűen minden jog megszűnéséhez és nemzetközi káoszhoz kell vezetnie. Gondoljunk csak a hitleri idők híres mondására: “jog az, ami a német népnek hasznára van”. Ha viszont minden egyes állam a jog forrása, akkor nem beszélhetünk többé nemzetközi jogról, legfeljebb egy általánosan elfogadott megállapodásról, amely addig érvényes, míg az egyik vagy másik félnek kényelmetlenné válik. Másszóval: a korlátlan parancsuralom a francia forradalom eszmevilágának logikus következménye. Az ilyen materialista államélet, melyből végső fokon minden erkölcsi kötöttség hiányzik, csak kivételesen mondhat le a tiszta erőszak politikájáról. Nem ismer erkölcsi kötelezettségből eredő politikát. Ameddig egy bizonyos társadalmi rend a többségnek vagy az uralkodó csoportnak megfelel, addig azt még akkor is fenntartja, ha a rend a kisebbség számára súlyos igazságtalanságot jelent, amiért a materialista államban a manchesteri korszak gátlás nélküli liberalizmusa ugyanolyan természetes jelenség, mint a másik oldalon a “kulákok” kiirtása. Ha a többség, vagy valamelyik állami hatalmasság, aki a néptől származó megbízatására hivatkozik, valamit elhatároz, akkor a kisebbség és a hatalomból kisemmizett tömeg nem hivatkozhátik magasabb forrásból eredő igazságokra, hiszen ennek a forrásnak a létét az állam megtestesítői tagadják. A keresztény tanokon alapuló kulturörökségünk hosszú időn át útját állta ennek a veszélyes szellemi fejlődésnek. Ma azonban ezt az örökséget már nagyrészt elpocsékoltuk., A totalitarizmus szélsőséges alakjában történő térhódítása utolsó figyelmeztetés számunkra. Ezúttal még — legalábbis nyugaton — sikerült úrrá lenni felette. Igaz, a történelem egyik legvéresebb áldozatának árán: Európa keleti felének elvesztésével kellett fizetniük érte. Amíg földrészünk nyugati felét felszabadítottuk a totalitárius diktatúra borzalmai alól, addig keleten más alakban megszilárdíthatta hatalmát és Európa szivéig terjeszthette ki határait. Ahelyett, hogy a felelős államférfiak az eseményekből tanultak volna és felismerték volna, hogy a háború előtti idők úgynevezett “demokratikus kormányai” maguk is bűnösek Európa szerencsétlenségében, —— a győztesek még fokozottabb mértékben ismételték meg a múlt hibáit. 1945 óta mindenütt találkozhatunk ama lélektelen reakcióval, amely semmit sem tanult és semmit sem felejtett a múltból. Ijesztően emlékeztet mindez azokra a hibákra, amelyeket az akkori győztesek Napoleon, a francia forradalmi szellem lángeszű megszemélyesítőjének bukásakor elkövettek. Akkor sem vették figyelembe az új fejlődést és sorozatosan állították vissza, a közben bekövetkezett változásokra való tekintet nélkül, a “status quo ante-t Ez a reakciós politika nagy mértékben járult hozzá az 1848-as események bekövetkezéséhez. Napjainkban is azt látjuk, hogy a nyugat sok jelentős államában újból előkerülnek a régi alkotmányok, mégpedig változatlan alakban, — okiratok, amelyeknek gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza. A mull eszmevilágában élő politikusok kerültek klikkjükkel ismét vezető helve k re, hogy ott folytassák a játszmát, ahol 1938-ban abbahagyták, mintha a történelem kereke megállt volna. Politikájukban legfeljebb csak annyi változás állt be, hogy a visszaállított alaki demokráciák életét rendőri intézkedésekkel igyekeznek biztosítani és a bírálatot a hivatalos tabukkal szemben elfojtani.' Úgy látszik, tökéletesen elfelejtették, hogy ez nem ÁLLAM ÉS POLITIKA épült fel. Ezt a forradalmat önmagában nem tekintjük fordulópontnak, csupán történelmi pil__A mai Európa államai között sok olyan van, mely a francia forradalom szellemi örökségén
