Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-15 / 9. szám
4 KRÓNIKA 1959 Szeptember az ázsiai veszéllyel szembeni közös elhárító küzdelemben, a várható fejleményekkel szemben az egyes európai hatalmaknak és államoknak kijutnának. Az előadás és az azt követő vita után az elnök és a hallgatóság meleg ovációban részesítették az örökös-királyt. Fölötte érdekes, hogy “Kruscsevnek a U.S.-szel való tárgyalási szándékát Kína atomhatalmi kifejlődésétől való félelmének tulajdonítják” címen egy hónappal később, szeptember 11.-én első oldali nagy cikk jelent meg a New York Times-ben Harrison E. Salisbury tollából, aki tudvalévőén több évig volt a lap moszkvai tudósítója, s legutóbb négy hónapig tartózkodott a Szovjetben. A nagyszabású cikkben Salisbury többi közt ezeket írja: “Van-e mód árrá, hogy a Szovjetunió a Nyugattal megoldja régóta fennálló ellentéteit, mielőtt a kommunista Kína is atombombával fog rendelkezni és teljes mérvű tagja lesz az atomhatalmak világklubjának? Lényegében ez az a probléma, amellyel Nikita S. Kruscsev szembenáll, amikor pályájának legnagyobb diplomáciai eseméményére, az Egyesült Államokba való útjára készülődik. “Mr. Kruscsev titkos menetrend szerint dolgozik. A Nyugat nem tudja, Kína hol tart az atomfegyverek gyártásában. Talán Kruscsev sem tudja. De Kruscsev alkalmasint inkább képes megítélni hányat ütött az óra Kínában. És vezető nyugati diplomaták nézete szerint tudja, hogy abban a pillanatban, amikor Kínának megvan az atombombája, a világ-egyensúly viszszavonhatatlanul megváltozik. Ez, — vélik a diplomaták, — szinte kötelességévé teszi Kruscsevnek, hogy a Nyugattal tárgyaljon. Kruscsev eddig, mint ügyes alkudozó, nem mutatta, hogy Hajlandó a Nyugat által várt engedményekre és vannak diplomaták, akik azt hiszik, hogy nem lesznek engedmények a tarsolyában akkor sem, amikor megérkezik az Egyesült Államokba. Sem Berlin, sem Németország kérdésében. Mások nem biztosak abban, hogy a Szovjet ily elzárkózó állásponton marad. Nézetünk szerint az U.S. alábecsüli a Szovjet és Kína közti egyenetlenkedés esélyeit. “Egyetlen nemzet sem ismeri jobban a Kínával való tárgyalások problémáit, mint Oroszország. A két kommunista rendszer között évek óta belső konfliktus áll fenn. Sztálin többször a nyílt szakítás széléig került szembe Mao Tse Tunggal. “Nincs nemzet, amely jobban ismerné Kína képességét nagy haderő felállítására, mint Oroszország. Kínának kb. 650 millió lakosa van és lakosság-szaporulata némely évben 30 millió körül jár. A Szovjetúniónak 208.8 millió lakosa van, s az évi szaporodás három millió. E számok is elegendők, hogy valamely bölcs moszkvai vezetőt arra késztessenek, hogy lépéseket tegyen országa jövő pozíciójának védelmére. “Moszkvának ma nincs kedve arra, hogy bárki mögött második legyen, kivált nem egy kommunista hatalom mögött, amelylyel az oroszoknak oly sok ellentétei és háborúságai voltak hoszszú és keserves történelmük folyamán.” Salibury terjedelmes cikke a továbbiakban China ipari fejlő-“Men and civilizations live by their beliefs and die wen their beliefs pass over into doubt.” — Ph. Lee Ralph. Krisztus után 395-ben Nagy Theodosius római császár felosztotta óriási birodalmát két fia, Honorius és Arcadius között. Az utóbbi a keleti részeket kapta Konstantinápoly székhellyel, ezzel megkezdődött Byzánc tíz és félévszázados, felfelé ívelő története. majd 1453-ban rettenetes véggel roppant össze az Ázsiából előtörő nomád törökök kegyetlen rohamában. A három uralkodó dinasztia (Ducas, Komnenos, Paleolog) császárai között kitűnő hadvezérek, hódítók és államszervezők akadtak. így Byzánc meggazdagodott Kisázsiában, Egiptom, Görögország, Perzsia, Szíria, Délolaszország, Mezopotámia és a balkáni államok területével és kincseivel. Mint egykor az ókori görögök, a byzánciak is átvették, s részben fejlesztették (ikonok, freskók, mozaik- és ötvösművészet, építészet, stb.) az egiptomi, arab, indus, görög műveltséget, s azt átszármaztatták nyugat felé. Kereskedelme virágzott, új utakat fedeztek fel a theológia, a bölcselet és költészet birodalmában, Iustinianus császár jogtudósai pedig a hatodik század első felében megépítették a római jogrendszer hatalmas épületét, s homlokzatára vésték a sztoikus bölcselet, s egyben a keresztény morál nemes és humánus életelvét: honeste vivere. ...neminem laedere, suum cuique tribuere. (Tribonianus) A nagy egyházszakadás után (1054) Kelet teljesen elpártolt Rómától és a pápától, legfőbb egyházi vezetőjének a konstantinápolyi pátriárkát ismerte el. Kelet és Nyugat hatalmi és politikai versengése mellett különösen a vallási viszályok és gyűlölet mélyítették a szakadást és egyengették az utat mind a keleti, mind a nyugati világ megsemmisítésére törő vad, ázsiai nomádok számára. Byzánc, mint egykor a föníciaiak, punok, görögök és a római lovag-rend, a világ kalmárjává lett, bankárjai, utazói és ügynökei Kínától Hispániáig kötötték zsiros üzleteiket, raktáraikban pedig három világrész csodás értékei, árui és gazdagsága halmozódott fel. Már a hunok is sóvárogva tekintettek Byzánc felé, Attilát csak hirtedéséről megállapítja, hogy az sokkal előrehaladottabb, mint a nyugati világ hiszi és sorra veszi a Szovjet és Kina között a kommunák, Külső - Mongolia birtoklásának joga és més kérdések körül fennálló ellentéteket, amelyeket betetőzne, ha a kommunista Kína atomfegyverek birtokában az eddiginél is bátrabb határozottsággal járna a maga útján a Szovjettel szemben. len halála akadályozta meg a birodalom lerohanásában. A harmadik és negyedik kereszteshadjárat után öt sötét évtized szakadt Byzáncra. A mások kincseire mindig éhes és irigykedő Velence a kóborló keresztes hadakkal és kegyetlen vezérükkel, Baudouin-nal szövetségben elfoglalták Konstantinápolyi, lakóinak nagyrészét legyilkolták, palotáit és templomait kirabolták és a Hágia Sophia székesegyházban, a pátriárka tronszékébe egy részeg perditát ültettek. E megaláztatásból VIII. Mihály byzánci császár szabadította meg a fővárost Génua, Szicília, Spanyolország segítségével és újabb virágzás korszakát indította el a birodalom egész területén. A gazdagság, s a nyomában mindinkább gyarapodó világi és egyházi pompa, a szertartások és ünnepélyek^ fénye felülmúlta a babylőni függőkerteknek, a fáraók palotáinak, a kínai mennyei birodalom császárainak, s az ősi perzsa királyoknak raffinált luxusát, Salamon ékes udvarát, Néró kertjeit, Caracalla thermáit, a mór Granadának minden ragyogását. Az egész világ országaiból Byzáncba érkező követek, diplomaták, katonák, kereskedők, kalandorok és kémek felnagyítva viszik szét minden világtáj felé az irigyelt Byzánc mesés legendáját. Nyugaton már századok óta folyik, vagy kisebbnagyobb szünetek után újból fel-fellobban a császárság és pápaság áldatlan küzdelme, Byzáncban pedig egyre erősebbé válik a konstantinápolyi pátriárkák, a papság és a felizgatott nép gyűlölete a pápa és Nyugat ellen. Egyelőre csak utazók, kereskedők, gazdát kereső zsoldosok hozzák hírül az európai udvarokba, hogy Közép és Délnyugat Ázsia füves térségein nomád törzsek tömörülnek, szövetkeznek és fejlődnek félelmetes hatalommá és közelednek Európa felé, amelynek vallási, katonai, gazdasági és szellemi egységét szétdúlta az önzés, a hiúsági és hatalmi féltékenykedés. Még szerencse, hogy Tamerlán (Dzsingisz-kán kései utóda) 1410-ben súlyos csapást mér a hatalmát veszélyeztető törökre, de ezek rövid idő alatt kiheverik a nagy veszteséget, s alig 15 esztendő múlva sötét árnyként vonulnak mindig közelebb Byzánc felé. A pápaság és az utolsó nagy byzánci császárok, második Mánuel, nyolcadik János és tizenegyedik Konstatntin látják a halálos veszedelmet, amely gyűlölettel siet megtörni a kereszt hatalmát és a szultánok háremeibe dönteni a Hágia Sophia, a Szt. Péter bazilika és a Vatikán csodálatos kincseit. Második Mánuel császár több esztendőt tölt Itália, Németország, Franciaország és Anglia földjén, tárgyal császárokkal, pápákkal, királyokkal, hogy egy erős keresztény nyugati koalíciót hozzon össze az ázsiai veszedelem ellen. Az utolsó byzánci császár XI. Konstantin uralkodása alatt a pápa egy bíbornok követet küld Konstantinápolyba tárgyalás végett. A császári ház, az arisztokrácia és a katonai vezetők szívesen fogadják, de amikor a konstantinápolyi székesegyházban ünnepi istentisztelet alatt egységre buzdít a közös veszedelem ellen, a pátriárka kiátkozza a pápa követét, s azokat a papokat és híveket, akik résztvettek az istentiszteleten. “Inkább a törökök, mint Róma és a háború” — zúgott a fellázított tömeg a pápai küldött palotája körül. Régebben ugyanilyen okból oszlott szét eredménytelenül a nyugati és keleti egységet és szövetséget sürgető lyoni és ferrarai kongreszszus, s így a tizenötödik század közepén Európa és az egész kereszténység készületlenül és tehetetlenül várta a halálos csapást ... _ Az pedig nem sokáig váratott magára. A több, mint tízmillió négyzetkilométer területű byzánci birodalomnak — mint egykor Hannibal Carthagojának — nem volt nemzeti hadserege, hiszen polgári üzlet után szaladtak, a jólétben elpuhultak, pénzen váltották meg katonai kötelezettségüket és a birodalom védelmét fizetett zsoldosokra bízták, ezeknek egy része (románok, bolgárok, rácok stb.) gyűlöolte Byzáncot nemzeti törekvéseiket elnyomó politikája miatt. A byzánciak áltatták magukat, nem hittek a veszedelem nagyságában, s pénzügyi körökben és bankárok palotáiban komoly tárgyalások folytak, hogy önkéntes adakozásból és a polgárokra kivetett adóból összejött óriási pénzmennyiséggel és egyéb kincsekkel vegyék rá a török szultánt arra, hogy Byzáncot békén hagyja és Észak- és Dél-Európa kvésbbé kultúrált útvonalain vonuljon Nyugat megtámadására. A világtörténelem egyik legtragikusabb alakja az utolsó byzánmi császár, XI. Konstantin. Korábban csak sejtette, később felismerte birodalmának gyengeségét és romlottságát, ő maga nemes szellem, eszes és bátor uralkodó, aki magára hagvottan, elárulva, hősként esik el az utolsó rohamban. Vele szemben áll az alig harminc esztendős II. Mohamed szultán. Eszes becsvágyó, a kereszténység és a byzánci birodalom engesztelhetetlen gyűlölője. A végtelen puszták neByzánczi látomás
